Egy éve jelent meg Vida Gábor Egy dadogás története című könyve. Olyan sikerre tett szert, amilyenre maga a szerző sem gondolt, és amilyent eddigi könyvei kapcsán sem tapasztalt meg.
Rólunk szól – talán ez lehet a titka annak, hogy mi, akik olvastuk, beleszerettünk a történetbe, azonosultunk vele. Bár nem úgy indult, önéletrajzi jellegű mű lett. Vida Gábor szerint hagynia kellett magát, mert kikívánkozott belőle ez a történet.
– Régóta érlelődött önben a regény?
– Hogy ezekről a dolgokról egyszer írni fogok, abban biztos voltam, de én egy sokkal nagyobb szabású családtörténetet akartam írni. Valójában úgy történt, hogy leültem megírni egy regényt, és mindig ugyanazok az arcok, emberek, problémák jöttek elő. Azt gondoltam, rendben, ha engem ez foglalkoztat, akkor ezt kell megírni, hogy ne ezekkel az alakokkal kelljen nekem háborúskodni a következő regényben is. Hadd jöjjenek a többiek, van még mesélnivalóm!
– Azt mondja, nem elég mély az életrajz. Mi, olvasók mégis úgy érezzük, nagyon személyes írás lett.
– Ez ugyanolyan írói munka volt, mint máskor. Az önéletrajzírásnál is fontos, hogy az olvasó el tudja hinni, bele tudja élni magát abba, tudjon azonosulni vele. Például Rákosi Mátyás az emlékiratában nagyon fontos dolgokról beszél, de nem jó emlékiratíró. Bánffy Miklós viszont nagyon jó ebben, de nem igazán jó regényíró. Önéletrajzot írni is írói feladat.
– Ahhoz viszont, hogy ennyire őszinte legyen, kellett némi bátorság, nyitottság is, hogy tabukat feszegessen benne.
– Erdélyben minden tabu. Itt nem nagy dolog átlépni a határokat. A kollektív énképünk és a valóság köszönőviszonyban sincs egymással. Még mindig úgy vagyunk, hogy bizonyos dolgokról bizonyos módon lehet csak beszélni, minden egyéb tilos. Nem az a nehéz, hogy megírjunk egy történetet, sokkal nehezebb volt életem egy válságos időszakában elmenni a pszichológushoz. Erről is többször beszéltem már. Na, az volt nehéz: elmenni és azt mondani, hogy „Bocsánat, asszonyom, alkoholista vagyok, nem alszom évek óta, ez meg ez a bajom...” Ott volt az átlépés. Amikor ezt magamnak elmeséltem, attól kezdve már könnyű volt.
– Ez a könyv terápiaként is szolgált?
– Igen, azt hiszem, valamilyen terápiának a befejezése volt.
– Az őszinteség, ami a könyvet jellemzi, nem mindenkinek volt ínyére. Édesanyja például azóta sem beszél önnel.
– Abban a fajta erdélyi vagy székelyföldi, családi, falusi, paraszti vagy egyházi hagyományban, ahol minden tabu, nagyon nehéz bármiről beszélni. A könyvben anyám az egyik főszereplő. Mindenki azt mondta, hogy mennyire tárgyilagos és amúgy szép, amit róla írtam. Ő meg úgy gondolja, hogy ez katasztrófa, családgyalázás és becsmérlés. Ez az ő énképe. Amit leírtam, az meg az én képem róla. És a kettő között hihetetlen nagy távolság van. Az anyám és néhány rokon, akit idegesít, amit írtam, azt látja, hogy semmi nem úgy volt, ahogy én elmesélem – nekik regény is lehetne. Mindenki más pedig úgy tudja, hogy márpedig az úgy van. Végül is ha ötön megnézünk egy filmet, öt különböző véleményünk lesz róla.
– Az őszinteségen túl nagyon élő a szöveg, tele van humorral, fájdalommal, érzésekkel, a mindennapi életet tükrözi.
– Sok olyan visszajelzést kaptam, hogy az olvasók a könyv valamelyik részével azonosulni tudtak, magukra ismertek egy-egy történetben, ők is így éltek. Sok dolgot gondoltam, hogy mi fog történni a könyvvel, de hogy ennyien fognak – teljesen ismeretlenek – jelentkezni különböző vidékekről, és elmondják az érzéseiket, a gondolataikat a könyvvel kapcsolatban, azt nem hittem. Ilyesfajta olvasói leveleket nem kaptam eddig.
A szakma mindig értékelt, megbecsülte a munkámat, alig van olyan könyvem, amely ne kapott volna díjat. Éreztem, hogy ez jó könyv, minden megvan benne, ami kell, ami az enyém, de hogy ekkora sikere lesz, arra nem gondoltam.
– Szeret magáról olvasni az erdélyi olvasó? Ezért is szeretik oly sokan ezt a könyvet?
– Minden olvasó szereti, ha megudvarolják, ha róla szól a történet. Az előző könyvemnél (Ahol az ő lelke), amely Trianonról szól, szintén érezhető volt, hogy olyan dolgokról beszéltem, amikről nem szokás. Bár az másként regény, de ugyanúgy benne van a nagyapám, és hasonló a családi kombináció. Ezért is kezdett idegesíteni, hogy jön a következő regény, és megint ugyanaz a családi felállás van benne. Ez az alapséma, ami mindig ott van, ne legyen már. A nagyapámat teljesen ki akartam zárni, többet nem „használni” az írásaimban. Könnyű volt vele dolgozni, mivel róla bizalmas információim vannak. Persze ily módon ezer nagyapám volt már, de ezt ebben a formában, direktségben többé már nem akarom. Most egy kicsit nehezebb lesz így, mert mindent újra fel kell építeni, meg kell alkotni. Aztán meg attól félek, hogy végül mégiscsak hasonlítani fog.
– Hogyan ír? Mi a módszere?
– Nehezen írok. Ritkán. Nehezen indul. Rengeteget készülök, sokat dokumentálódom teljesen fölöslegesen persze, mert annyi dokumentációt nem lehet belepréselni, beledolgozni egy könyvbe. Aztán nyáron elvonulok valahova, csendes helyre. Nem falura, mert most is falun lakom, hanem valahova még csendesebb helyre. Két-három hétig ne kelljen csinálni semmi mást, csak gombászni, medvészni, írni. És mikor megadatik az idő, akkor szeretem, ha az első ötven oldalt egy szuszra meg tudom írni, mert utána már megy a történet.
– A befejezéseket hogyan éli meg? Katarzis vagy megkönnyebbülés?
– Elfáradok. Nem is tudom, mint egy nagy futás után, amikor már nincs több levegő. Kiürülés. Ezért sem írtam mostanában semmit.
– De készül valamire?
– Horthy Miklós marosvásárhelyi látogatásáról szeretnék írni. Már mindent elolvastam, amit erről írtak, de még nem tartok sehol. Az érdekel, hogy a fasiszta verőlegényből miként lesz kommunista aktivista. Voltak és ma is vannak olyan emberek, akik mindig a hatalom pártján állnak, teljesen mindegy, hogy mik ezek a hatalmak. Mindig ott vannak a húsosfazék körül, akkor is, ha vegetáriánusok. Nagyon érdekel ez a történet. Még nem tudom, hogy mi lesz belőle, de jön a nyár, és majd meglátjuk.
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. júliusi-augusztusi lapszámában jelent meg.
