Ellenséget gyanítunk ott is, ahol nincs? Miért félünk az oltástól? – Döntéseink mechanizmusa

Járványhelyzet van, vakcina van, és látható, hogy miközben szekértáborok alakultak eleve a vírus létezésével, súlyosságával kapcsolatban, a beoltás körül is kialakultak a pro- és kontra vélemények. Miként döntünk, ha úgy érezzük, kevés az időnk, sokféle információ kering a fejünkben, hangos a tömeg, vegyesek az érzéseink? – Miklós Csongor pszichológussal beszélgettünk mind konkrétan és mind általánosan.

Mindenfélét olvastunk, hallottunk az elmúlt időszakban a járvánnyal és vakcinázással kapcsolatban, ami a bizonytalankodók helyzetét csöppet sem könnyítette meg. Mit gondolsz te erről?

Én úgy gondolom, hogy a vírus megjelenésével nagyon gyorsan két nagyobb és egy kisebb „táborra” szakadt az emberiség. Voltak, akik első perctől nem kérdőjelezték meg a vírus létezését, követték a híradásokat, és tényként fogadtak el mindent, amit a sajtóban olvastak. A szkeptikusabbak pedig egyre inkább kezdtek hajlani a logikusnak tűnő összeesküvés-elméletek felé, miszerint ez egy jól kitervelt, ember által elindított mechanizmus, amit bizonyos körök teljesen kontroll alatt tartanak, és mindennek van egy precízen kidolgozott forgatókönyve. Középen maradtak talán azok, akik általában kritikusabban gondolkodnak, megvizsgálnak több lehetőséget is, és bár nem foglalnak elhamarkodottan állást, de bármit elképzelhetőnek tartanak. Úgy gondolom, hogy a vakcina megjelenéséig eltelt időben csak még jobban szeparálódott a két nagyobb „tábor”. Amikor már „forgalomba” került az oltás, egyikük tudta, hogy amint lehet, rögtön beadatja, másikuk pedig már régen eldöntötte, hogy az az „ördögtől való”.

Ha mégis dilemmázunk, miközben felvilágosítottuk magunkat…?

A rengeteg „fake news”-nak, a nagyon sok logikusnak tűnő konteónak és annak köszönhetően, hogy ma már a közösségi médiában bárki véleményt formálhat (és az rögtön szárnyra kap), nem kell tudósnak lenni, elindult egy óriási bizonytalanság és dilemmázás, hogy vajon tényleg kockázatmentes-e az oltás. Az sem járult igazán hozzá az oltás népszerűsítéséhez, hogy a politikának ennyire kétes lett a megítélése a társadalomban. Ugyanakkor

a tudományba vetett hit is nagyon megbicsaklott, megérzésem szerint ugyancsak a rengeteg álhírnek, és a már közhellyé vált a „brit tudósok azt találták” egyáltalán nem reprezentatív kutatásoknak.

Valahol érthető, ha óvatosabbá váltunk, ha már nem hiszünk el mindent, amit látunk vagy olvasunk. Akkor van igazán gond, amikor a szkepticizmus szélsőségessé válik, amikor ott is ellenséget látunk, ahol valójában nincs, és amikor kizárólag azokat az érveket vagyunk hajlandóak befogadni, amelyek megegyeznek a hitrendszerünkkel.

„Békeidőkben” a klasszikus elmélet szerint úgy hozunk döntést, hogy elméletileg van egy kitűzött célunk, amihez információkat gyűjtünk, megvizsgálva az esetleges hosszú- és rövidtávú végkimeneteleket.

A rendelkezésre álló információkat strukturáljuk, majd végül kiválasztunk az alternatívák közül egyet. A legideálisabb esetben végül még ki is értékeljük a döntésünket, annak érdekében, hogy legközelebb még jobban járjunk el.

Csakhogy van olyan, amikor ugyebár stresszhelyzetben, nyomás alatt kell döntenünk.

Hirdetés

Ha gyorsan vagy stresszhelyzetben kell döntést hozni, akkor kicsit megváltoznak a dolgok. Sportolóknál például bebizonyították, hogy a gyors labdajátékok esetében nincs idejük a racionális gondolkodásra, amikor a másodperc töredéke alatt kell dönteni, akkor az érzelmeikre hagyatkoznak az atléták.

Miklós Csongor

Ha stresszről beszélünk, akkor az valójában azért lett „belénk írva”, hogy mentsük az életünket, és nagyon gyorsan dönthessünk a fuss vagy üss elv mentén. Azaz olyan biológiai és pszichés folyamatok indulnak el bennünk, amelyek segítenek erőt gyűjteni a megküzdéshez vagy az elmeneküléshez. Itt ismételten nincs nyoma a racionalitásnak, mert hamarabb kell cselekednünk, minthogy lenne időnk kiértékelni a helyzetet.

Mit lehet hát tenni, hogy úgy jöjjünk ki egy kutyaszorítóból, ami valamelyest megnyugtat?

Amikor nem vagyunk meggyőződve a döntésünk végkimeneteléről (mint például a vakcina esetében), akkor arra „játszunk”, hogy a lehető legkevesebb veszteség érjen. Más döntést hozunk akkor, ha nincs a környezetünkben olyan idős vagy veszélyeztetett, akiért felelősséggel tartozunk, és ismét más lesz a döntésünk akkor, ha nem félünk a betegségtől, és inkább vállaljuk annak a kockázatát, mint a vakcináét. Amint elkezdődik az oltáskampány, a bizonytalan kivár. Érdekes kérdés, hogy meddig.

Valószínűleg addig, amíg olyan élethelyzetbe nem kerül, hogy a vakcinát igazoló dokumentum nélkül nem utazhat, vagy valamilyen más lehetőségtől fosztja meg magát ennek hiányában. Valójában, aki kivár, az arra vár, hogy megtudja, az ismerősei közül valaki nem lett-e rosszul, nem betegedett-e meg. Véleményem szerint, ha azt tapasztalja, hogy egyre nagyobb tömegek oltatják be magukat, akkor ha a saját maga beoltatása által „jut nagyobb nyereséghez”, akkor meg fogja tenni. Hogy mégis mit tehetünk magunkért? Az ember önmagát is képes megvizsgálni.

Érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy amikor valamitől félünk, akkor melyek azok az érvek, amelyek a félelmünk mellett szólnak.

Ilyenkor sokszor kapunk olyan válaszokat, amelyek rávilágítanak arra, hogy irreálisak a félelmeink, és hogy a környezetünk vagy a világhálón olvasott kommentekből táplálkozik a szorongásunk. Ha meg tudjuk fogalmazni konkrétan, hogy mi az, amitől a legjobban félünk, akkor már arra is választ kaphatunk, hogy milyen kérdéskörök felkutatásával, megválaszolásával oszlathatjuk el a bizonytalanságunkat. Sokkal könnyebb úgy döntést hozni, hogy legalább tudjuk, hogy minek vállaljuk a kockázatát. Valamiért mintha nehezünkre esne segítséget kérni, miközben azt gondolom, hogy a segítségkérés nem gyengeség, hanem sokkal inkább erő.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: