Évértékelő, vagy olyasmi

Órák óta farkasszemet nézek a kijelzőm sarkán a naptárral. Alig egy hét telt el az évből, vége a kaotikus 2020-nak. A naptári verziójának biztosan, a tiszta lapú határidőnaplónkat immár kezdhetjük befeketíteni. Egyelőre minden más változatlan folytatódik.
Hirdetés

Amikor ezeket a betűket pakolgatom egymás mellé épp hajnali hatot mutat a mánus. Nem most ébredtem, még nem is aludtam.

Késő délután eldöntöttem, hogy követem sokak példáját, és kissé megkésve ugyan, de papírra vetem a saját évértékelőmet, de nem akárhogyan! Kicsit viccesen, huncut mókásan, akár rímbe szedve, csúfolódva… nem számít, csak mosolyt csaljon azok arcára, akik értik a keserű humort. Meg azokéra is, akik nem. Tehát kitaláltam, lelki szemeim előtt lepörgettem az év fontos eseményeit, kerestem az iróniát, a tanulságot. Mihelyt szembenéztem az üres dokumentummal és a villogó kurzorral, ráeszméltem a cudar valóságra:

hiába vártam, hogy legyen vége az évnek, számoltam vissza benntartott lélegzettel, hogy ez a csúnya 2020 takarodjon már, az egyetlen dolog, amit két gombnyomással előlről kezdhetek, az a jegyzetelős Word dokumentumom,

amit ideje lenne tartalommal feltölteni. Nem találtam meg a csattanót, azt, amitől érdemes lenne ünnepélyesen elbúcsúznom.

Újévi fogadalmak gyűjteményéről is szerettem volna poénkodni, mert most még volna ideje, de még ezt sem tartom ízlésesnek. Az egész évünk egy újévi fogadalommá változott. Többet voltunk együtt, kerestük a kapcsolatot a rég nem látott rokonokkal, barátokkal, legtöbbünk családja bővült egy kutya-macskával, kenyeret sütöttünk, sétáltunk, eljártunk futni, kecskét fejtünk online, pityókat termesztettünk a panel verandán, befőttes üvegben, szelektíven gyűjtöttük a kupakokat és csillagokat fogadtunk örökbe – annyi szilveszterünk fogadalmát sikerült a karantén alatt teljesíteni, hogy holnapra már nem is jut.

Ülök és bámulom a képernyő sarkán az órát… telik az idő, és én úgy érzem, kiürültem. Mintha egy végeláthatatlan sci-fi sorozat köteteit olvastam volna sorba, parancsszóra, megállás nélkül. A kezdeti kíváncsiságom felváltotta a döbbenet, a rémület, de ahogy a lapok csak szaporodtak és

az események ismételgették önmagukat, már csak a kiábrándultság maradt, a türelmetlen várakozás, hogy zárjuk le a történetet, derüljön ki végre a csattanó.

Csak tudnám, ki írja meg.

Raktárkisöprő akcióban rendeltem épp egy rúzscsomagot. Élénk lila, matt barna, burgundi és vérvörös árnyalatokban. Csodás fekete, szaténos díszdobozba csomagolják. Semmi szükségem rájuk. Olcsó volt. Épp amilyen olcsó módja a lázadásomnak, hogy

a maszk alatt kiszínezem a párától kicserepezett ajkaimat, amit úgysem látok. Meg úgy más se. De amíg a piros húsz árnyalata között kattogtattam, nem pörögtek a fejemben a képek: a hírekről,
Hirdetés

tragédiákról, nem szorult össze a gyomrom a rémségek felidézésétől, és a jó emlékekért sem érzek bűntudatot, hisz nem igazán illendő dicsekedni sem, már akinek van, amivel. Ha kinézek az ablakon, vagy felnézek a világhálóra, akkor a saját kis mikróvilágom bármiféle öröme, eredménye súlytalanná válik.

Elfáradtam. Nem ma hajnalban, mikor még nem aludtam. Nem gyenge panasz ez, hanem általános megállapítás. Ahogy a környezetemből eltűnt a szikra, ahogy a világot felemészti mindenféle tragédia, úgy érzem, hogy még akkor is, ha legtöbb történésnek csak külső szemlélője lehettem, elfogyott az energiaadagom, és a letépett lap a naptáron sem hozta el a várva várt feltöltődést. 

Elképzelem, hogy

a frontvonalban lévők hogyan vészelik át a napokat, milyen tartalékokból merítkezhetnek, hogy nap nap után, megállíthatatlanul küzdenek, teszik a dolgukat és annál is többet, pedig számukra sincs még egy pislákoló fénycsóva sem az alagút végén, és szégyellem magam, hogy bámulva egy villogó kurzort, keresem magamban a motivációt, óbégatva.

Azt hiszem, hogy rengeteget tanultam magamról, rólatok, a világról, ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy semmit sem. Keresem a tanulságot, az igazit, ami értelmet ad bárminek is, és nem találom.

Pár napja havazott, bokáig érőt, recsegőset, csillogót. Majd a tűző napon, pólósan kávézgatva a verandán elbúcsúztattam, miközben elhagyott, zöld táj maradt utána… decemberben. Mert miért ne tűnne el még a tél is a hegyről? Miért ne kezdenénk a januárt a búcsúzó őszi táj hangulatával, látványával?

Nem is kell ennél tökéletesebb lezárás egy 2020-as évértékelőnek, hisz semmi sem úgy működött, mint megszokhattuk, semmiben sincs első pillantásra ráció, viszont félő, hogy ez a káosz lehet a jövő rendje, és ehhez adaptálódni én még nem állok készen. 

Friss lapszámunkat alább kérheted:

Hirdetés