Látogatás a balánbányai Medve-visszavadító Központnál

Régóta készültem erre a találkozóra, végre idén ősszel sikerült eljutnom a helyszínre és találkozni Leóval. Bevallom, a végén kissé csalódott voltam, mert Talpason, a süket (szalonképesebb szóval nagyothalló) hatéves ifjú medvén kívül egyetlen kismackót sem láttam, pedig jelenleg tízen is élnek a központnál. Így is jóval beljebb engedett a sorompóval elzárt területre Leo, mert idáig sem lehet bemenni egyébként. Viszont mélységesen megértettem, hogy miért nem. Mert – többek között – ez a kulcsa az egész, nemzetközi szinten is híres programnak.

Világszerte elismert módszer

2003 óta több mint száz elárvult medvebocs érte meg a kétéves kort itt, a Nagy-Hagymás alatt. Majd továbbálltak, visszatértek a szabad természetbe, akkor, amikor egyébként is eljönne az anyáról való leválás ideje. Amit annak idején Leo eltervezett, még a tudományos világban is lehetetlennek tűnt, a hatóságok pedig egyáltalán nem tudtak mit kezdeni vele, ez egyébként azóta is így van. A szakma viszont világszerte elismeri az eredményeket. „Ha bárhol a világon arról van szó, hogy medve, rehabilitáció, akkor egyből Románia jön a képbe, ahol ez nagyon jól működik” – mondja Leo.

„Korábban azt hitték a szakemberek, hogy ha nincs ott az anya, akkor a mackó nem tanulja meg azokat az alapvető dolgokat, amelyek szükségesek a túléléshez, de ez nem igaz: az anya legfontosabb hivatása a védelem. Kétéves korig vigyáz bocsaira, hordozza őket. Persze a különböző élethelyzetek, a játék azért „ragaszt” rájuk tapasztalatot, tudást, de nagyon sokszor nem jó dolgokat is. Mondok egy példát: az elengedés utáni monitoring folytán rájöttünk arra, hogy azok a medvebocsok, amelyek elhagyják a központot, sokkal kevesebbszer fordulnak meg emberi települések környékén, mint azok, amelyek ilyen helyen az anyjukkal nőttek fel. Azért, mert az anya mellett ő is megszokta ezt a helyzetet. A medvék általában annyira megszokták az ember közelségét, hogy nem is kerülik a találkozást, ellentétben azokkal az állatokkal, amelyek soha vagy csak nagyon kevésszer láttak embert” – meséli Leó még a terepjáróban zötykölődve.

Az erdőmérnök, vadbiológus Bereczky Leonardo a 13 év alatt bebizonyította a projekt életképességét. Mert megfigyelte, hogy a kismedvék eleve rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, amelyek a későbbi túlélést biztosítani fogják. „Például ha roppan egy ág, a bocs ösztönszerűen felrohan az első fára, ezt nem kell megtanulnia az anyjától, ez benne van. Vagy ha elmegy egy nagyobb kő mellett, föl fogja fordítani, hogy nincs-e valami ehető alatta. Automatikusan tudja, melyek azok a növények, amelyet megehet, például nem fogja megenni a mérges gombát, de a jót igen.”

Hogy működik a medveóvoda?

A medve-visszavadító központba a valamilyen okból árván maradt medvebocsok kerülnek, őket próbálják úgy felnevelni, hogy képesek legyenek visszatérni a természetbe. „Ehhez a lehető leghűbb módon lemásoljuk a természetet. A mackók úgynevezett kertekbe kerülnek, ezek természetazonos körülményt nyújtó életterek. Az első kisebb, ott szocializálódnak, megismerik egymást és a villanypásztor jelenlétét. Ahogy cseperednek, egy nagyobba kerülnek, és ahogy az ökológiai igényük kéri, az élettér egyre nő. Az utolsó kert pedig megnyílik. Innen már az egész környéket bejárhatják a medvék, ebből kifolyólag a tevékenység nemcsak ezen a körülbelül húszhektáros területen zajlik, hanem az egész Olt-forrás környékén, a Nagy-Hagymás hegységben, a Gyergyói-havasokban. A megfigyeléseink szerint több mint száz kilométerre is elvándorolnak. Mert a másfél-két éves medvebocsok az úgynevezett elszéledési ösztön miatt már igénylik, hogy a területük növekedjen, egyre hosszabb »felderítő kirándulásokat« tesznek. A természet így próbálja kiküszöbölni, hogy egy bizonyos területen ugyanaz a genetikai állomány besűrűsödjön. Tehát a központban élő medvék egyszer csak automatikusan szabadok lesznek” – magyarázza Leo, miközben ott állunk a medveóvoda előszobájában, a gyönyörű vadonban.

Nagyon fontos, hogy a táplálékot úgy próbálja kihelyezni Leo, hogy a bocsok ne lássák, lehetőleg ne kössék az ember jelenlétéhez az élelemforrást. Kezdetben tejalapú táplálékot kapnak, amelyhez tojást, mézet, virágport kever gondozójuk, majd egyre szilárdabb lesz az élelem, a tejhez zabpehely, egyéb gabonaőrlemény kerül, aztán áttérnek a magvakra, gyümölcsökre. Kapnak tojást, húst, miközben lassan ráállnak az ő természetes mindenevő életmódjukra. Nagyon érdekes, hogy az utolsó kertben a kiegészítő táplálék mennyiségével befolyásolni tudja Leo, hogy többet vagy kevesebbet „kiránduljanak” a medvék. „Egy darabig mindenképpen visszatérnek, mint egy otthonba. Végül is olyan, mint egy óvoda, ahonnan aztán szépen elszélednek a gyerekek. A módszer a medvék természetes fejlődését követi, és ezt teszi lehetővé úgy, hogy védettséget biztosít számukra” – foglalja össze Leo.

Ugye, most már Önök is értik, hogy miért nem mehet az ember a kismedvék közelébe? Mert ami ott van, az ő természetes világuk kíván lenni. És ideális esetben mi nem tartozunk oda…

Hiedelmek, ferdítések, érdekes összefüggések

Beszélgetésünk során hamar egyértelművé vált a program óriási jelentősége: túl azon, hogy több mint száz medvebocsnak adott már esélyt az életre (az árva kis állatok anyjuk nélkül hamar elpusztulnának), lehetőséget nyújtott a vad viselkedésének, természetének mélyebb megismerésére.

„Sok mindenre rájöttünk, hiszen itt különleges alkalom nyílt az állatok megfigyelésére, amit aligha lehetne elérni a szabadon élő egyedek esetében” – fogalmaz Leo. Például az „eltávozó” medvéket nyakörvvel látták el (ez a monitoring egyébként eléggé költséges mulatság, egy nyakörv mintegy négyezer euróba kerül), a regisztrált adatok fényében bizony a mostanság sokat hangoztatott túlszaporodás kérdése is egészen másképp néz ki. „Medvebocsaink majdnem fele felnőtt hím medvék áldozatául esett. Akárcsak az anyáktól leváló, szabadon felnőtt állatok esetében. Most már tudjuk, hogy ez a legfontosabb állományszabályozó tényező – hívja fel a figyelmet Leo. – Nem a vadászat és nem is az orvvadászat, hanem maga a természet oldja meg ezt a kérdést. De föltevődik a kérdés: a vadászattal, amely főleg a nagy, kifejlett hímeket érinti, mert ezekért a példányokért fizetnek, vajon nem azt idézzük-e éppen elő, hogy növekedik a bocsok túlélési rátája?”

Egy állomány elszaporodásának feltűnő, nyilvánvaló biológiai okai kell hogy legyenek – ezt mindannyian tudjuk, ha elővesszük a józanabbik eszünket. Ahogy Leo mondja, a természet nem úgy működik, hogy egyszer csak van száz egyed, majd kétszáz, aztán tízezer. Szerinte abban a környezetben, ahol ez a faj él, jelentős változás nem történt az elmúlt harminc év alatt. Nem lett háromszor vagy harmincszor annyi táplálék (ami egyik előfeltétele lenne az elszaporodásnak), sőt inkább csökkenés tapasztalható, nem nőtt meg, nem lett zavartalanabb az életterük. Sőt – tettem hozzá halkan…

Még egy jelentős tényre hívta fel a figyelmet Leo: semmilyen kutatás nem mutatta ki, hogy a károk és a populáció mérete között összefüggés lenne. A szaporodó vadkárok más okokra vezethetők vissza: a gazdálkodási módszerek megváltozására (kiterjedt állattenyésztés, amikor a juhokat, teheneket az erdőben legeltetik, a nagyméretű, őrizetlenül hagyott kukoricások stb.), vagy kirándulásaink közben mi magunk is láthatjuk, hogy egy adott erdőben hány helyen zajlik egyszerre fakitermelés, és egyre jobb utak vezetnek a legeldugottabb vadonba is. Ott vagyunk majdnem mindenhol, az állatot megszoktatjuk a jelenlétünkhöz. És valóban, egy medve – amelyik erre szocializálódott, mert például biztonságosnak „tanulta meg” a kukoricás felkeresését – hatalmas károkat tud okozni. Nem kell ahhoz sok medve. A kilövési keretekkel való játszadozás ezért nem jelent megoldást.

Szerinted hány medve él például Hargita megyében? – szegeztem Leónak a kérdést. Lakonikus választ kaptam.„Honnan tudjam? Én nem számoltam meg. De nem is hiszem, hogy valaki megtette.”

Elmélkedések a jövőről

A medve és az ember évszázadok óta egymás mellett él. Mindkét lényre jellemző például a nagyfokú alkalmazkodóképesség az adott környezethez, a mindenevő táplálkozási mód. Ott vagyunk a piramis csúcsán. Nem is kérdés, hogy a haszonelv mentén élő csúcsragadozó, az ember képes legyőzni a medvét. Mégis ijesztő volt hallani: „Ha azt kérded, hogy 150 év múlva lesz-e még medve, akkor azt mondom, hogy nem. Most nincs probléma az állománnyal, de egy az életterünk, és ezt egyre inkább úgy alakítjuk át, hogy az már a medvéknek nem lesz megfelelő. Szerintem a nagyragadozók fennmaradásához modern, észszerű gondolkodásra van szükség. Arra, hogy az ember elfogadja, hogy ezek az állatok normális és szükséges részei környékünknek, ugyanúgy, mint a fák, és ne kényszerből fogadja el őket, hanem szívből. Kész kell legyen kompromisszumokat kötni, olykor kellemetlen helyzeteket elfogadni és nem utolsósorban pénzt költeni akkor és ott, ahol kell. Például az autópályák egyenesen katasztrofális hatással vannak egy populációra, végérvényesen elvágják az életterét. Tehát ideális esetben ezek építésekor komoly és professzionális vadátkelőket, alagutakat kellene létesíteni. A vadászok ne csak anyagi forrást lássanak a medvében, hanem egy olyan rendszerkövet, ami szükséges a természet jó működéséhez. A faj csak akkor fog megmaradni, ha az emberek elfogadják. Kevesen látják át, hogy ez az élettér sokkal rosszabb minőségű lesz, amikor az állatok már nem tudnak itt megélni. Az emberek a pillanatot élik. Most éppen azt, hogy a medve egyenlő a veszéllyel. És ezért meg kell ölni.”

Minden egy, és egyben a minden

Kis ház a völgyben, rövid sétánk után két barátságos kutya fogad. Belépünk, az ágyon egy íj, kották és egy könyv az ázsiai feketemedvéről. A falon kismedvékről készült fotók. Innen indul Leo minden reggel táplálékot vinni a medvéknek vagy éppen a nagyvilágba, nemzetközi konferenciákra. Talán az otthonosság miatt személyesebb hangot ütünk meg. Miért éppen a medve ennyire fontos neked? – kérdezem. „Nem csak a medve... A természethez való tartozásom érzése egészen kis korban kialakult bennem, és az idő folytán csak erősödött. A medvére talán azért éleződött ki az érdeklődésem, mert a természeti erő, az alkalmazkodás és sokoldalúság legerősebb jelképe számomra” – mondja Leo. Arra is kíváncsi voltam, hogy mire tanítja őt a természet. „A sok kutatás, a medvékkel, madarakkal, szellővel, fákkal való együttlét ráirányította elmémet egy fontos dologra: nagyon jól tudom, hogy nem tudok semmit... De amikor a medvék közt vagyok, akkor csak egyszerűen medve vagyok, átérzem, milyen medvének lenni, amikor a szelek szárnyán lebegek valamelyik repülőeszközömmel, akkor üresség vagyok, és átérzem, milyen könnyed a szél, amikor egy fának támaszkodom, akkor azt, hogy milyen erős a fa, amikor egy emberrel állok szóba, megtapasztalom, milyen embernek lenni. Minden bennünk van, mint ahogyan a medvében, a fában, a vízben, a szélben, a tűzben... És mindenben ugyanaz van, ami bennünk, és bennünk, ami mindenben. Ha erre gombot tudsz varrni, akkor benned van a válasz.”

A Medve-visszavadító Központ területét a balánbányai önkormányzattól bérlik. Idén veszélybe került további működése, miután az eddigi két fő támogató visszalépett. Állami támogatást soha nem kapott Európa egyetlen ilyen jellegű létesítménye. A fenntartáshoz évi 40-50 ezer euró szükséges. A WWF Románia nagyszabású kampányt indított, hogy továbbra is fenntartható legyen a különleges projekt. Bárki, Önök is támogathatják a kezdeményezést.

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016. novemberi lapszámában jelent meg.

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>