„Volt idő, amikor minden gyógyszert számolatlanul bevettem. Azt is, amit nem az orvos írt fel, de barátnő, ismerős javallatára én magam is teszteltem. Saját fejem után vonultam laborba, felfázásos tünetekre jobbnál jobb antibiotikumokra tettem szert. Az évek során ennek aztán meglett a böjtje. Bélpanaszok gyötörtek, s ma már mindez krónikus. Az ámokfutás eredménye mára igen letisztultnak mondható, ugyanis
semmilyen gyógyszert nem vagyok hajlandó bevenni, még fejfájásra sem, inkább nyüszítek, kétrét görnyedek, fetrengek,
mint hogy éljek a bevált tablettákkal, amiket mindenki használ ilyen esetekben. Ma már mindent zsigerből elutasítok.” Sokunk számára ismerős lehet Orsi története, hozzáállása. Ilyen és hasonló páciensekről, az öntörvényű betegekről, a lázadókról, az évtizedekig épülő orvos-páciens közötti bizalomról kérdeztük Szabó Zoltán marosvásárhelyi háziorvost, akinek a körzetéhez 2680 páciens tartozik.
Nem érzek semmit – akkor ez jó?
„Rá kell világítani néha a valóságra, azaz statisztikailag milyen következményei lehetnek egy orvosság szedésének vagy elutasításának.” A profilaktikus kezelésre utalt ezzel a háziorvos: egyrészt amikor egy betegség kialakulását próbálják megakadályozni az életmód minőségével összefüggésben, illetve amikor már megtörtént a baj, és a súlyosbodást kell elkerülni. „Egy makacs, el nem múló vizeletfertőzés hatására, 24 éves koromban jöttem rá, hogy nekem is tennem kell azért, hogy egészséges maradjak, mert az orvosok sok esetben tehetetlenek, és a szervezet öngyógyítása mennyire fontos tényező a gyógyulásban. Ettől a pillanattól kezdve kezdtem bele az ön-egészségnevelésbe, kutakodásba és tértem rá az egészségesebb életmód útjára” – így emlékszik vissza Tünde a fiatalkorában történt egészségi problémájára meg az ennek kapcsán megfogalmazott változtatásra.
Szabó Zoltán naponta legalább tíz olyan esettel találkozik, amikor pluszindoklást várnak el tőle:
„Ha például vérhígítót szed a beteg, semmit nem érez, de azért kapja, hogy ne kapjon trombózist. Ilyen gyógyszereket szedni évekig a beteg számára tragédia: mert havonta ki kell íratni receptre, pénzbe és időbe kerül, le kell nyelni, mellékhatásokkal is számolni lehet, és nem is érez semmit tőle. Akkor mire jó?” – szegezi az orvosnak ez utóbbi kérdést főleg az idősebb generáció. Viszont a tapasztalat azt mutatja, inkább a fiatalok kérdőjelezik meg a gyógyszerek hatását, hasznát, szükségességét.
A túlzott tájékozottság hátulütője
A leghangsúlyosabban ellenállók csoportját az oltásellenesek erősítik. „Az a tapasztalat, hogy minél iskolázottabb a szülő, annál kevésbé hajlandó oltani. Mindez annak fényében történik, hogy egy nemrégiben küldött átirat szerint ismét megjelent a gyermekbénulás” – figyelmeztet Szabó Zoltán. Az érintett országok között szerepel Csád, Jordánia, Afganisztán, amelyek nem nevezhetőek épp elszigetelt vidékeknek, a migrációnak pedig ez az egyik kockázata, hogy Európa sem védett az ilyen elfelejtett betegségekkel szemben. Magyarán nálunk is felütheti a fejét a betegség, mégsem oltják itt a gyerekeket. De beszélhetünk a kanyaróról vagy a sárgaságról is, utóbbi például térségünkben annyira elterjedt, hogy a járványkórházban úgy állnak sorba a betegek, mint a buszmegállóban. Itt említi az orvos, hogy
amikor az oltásellenes személyek a maguk igazát bizonygatják, az embertárs jogairól feledkeznek meg, arról, hogy közösségben élünk.
„Amerikai diákcsereprogramra jelentkező fiatalnak az orvosi papírjait kellett kitöltenem. El sem hinnék az itt élők, hogy mennyire pontos adatokra volt szükség az illető oltásaival kapcsolatban. Vakcinák nélkül szóba sem állnának a jelentkezővel. Igen, Amerikában! A nagy szabad országban bizony igencsak szigorúan leszabályozták az oltásokat” – ezzel a hazai egészségügyi rendszer hiányosságára utalt, hiszen Romániában továbbra sem fogadták el az oltásokat kötelezővé tevő törvénytervezetet.
A személyiség kihat a viszonyulásra
Szabó Zoltán több olyan személyiségtípust említ, amely a nehezen kezelhető betegkategóriához tartozik. Ilyen az állandóan kétkedő típus, aki mindennek utánanéz, nemcsak az egészségi állapotával, hanem életének más szeletével kapcsolatban is.
Elővigyázatosságra int Szabó doktor /fotó: Rab Zoltán
„Aki egy holnapra megbeszélt találka helyszínére ma is elmegy, hogy ellenőrizze, jó helyen jár, biztos akar lenni benne – ez a típus a rendelőben mindenről is meg akar bizonyosodni” – villant fel egy gyakran visszatérő betegtípust. Ő az, aki a megszokottnál többet böngészi az orvosság leírását, utánanéz a mellékhatásoknak az interneten is. „Hasonlóan nehéz zöld ágra vergődni azzal a típussal is, akinek mindig igaza van, aki úgy cselekszik, ahogy akar, aki nem vár, aki betör a rendelőbe, mert ő az első... Az ilyen embereket nem lehet megváltoztatni” – vonja le a következtetést, és megemlíti azt is, aki bejön, megvizsgálják, kiírják neki a gyógyszert, de nem veszi be. Igaz, ez a ritkább. A legtöbben mégis azért fordulnak orvoshoz, mert gyógyulni akarnak, ezért betartják az ajánlásokat.
Idő, te drága!
„Nincs idő elmagyarázni, nincs idő odafigyelni a betegre. Ha kérdéseid vannak, sokan ingerültek lesznek, és elintéznek pár szavas válaszokkal. És a hangnem szinte mindig azt üzeni, többet ne kérdezz. Az egyén átfogó képet akar kapni az adott betegségéről, mert ugye, ha orvoshoz kerülünk, akkor már gondunk van valamivel. Ez egy hatékony módja a gyógyulás elérésének, hogy a páciens mélyebben bevonódik, motivált és figyel, hisz ő él abban a testben a nap 24 órájában, ő tud odafigyelni rá és megérteni, egyáltalán észrevenni a jelzéseit” – így fogalmazza meg saját elvárásait az orvosokkal szemben Tünde, de többen egyetértenek ezzel az alapvető igénnyel. Szabó Zoltán háziorvos szerint
sok múlik a kommunikáción: mennyire részletes magyarázatot kap a diagnózisról, a prognózisról és az alternatívákról a beteg.
Időre van szükség, hogy tájékoztatni lehessen őt a mellékhatásokról, megindokolni a gyógyszerszedést vagy a társítás szükségességét, felkínálni annak lehetőségét is, ha gond van, telefonálhat vagy visszajöhet a rendelőbe, mert így sokkal nyugodtabban, nagyobb bizalommal távozik a rendelőből.
Az a bizonyos bizalmi viszony
Az éveken keresztül épített bizalom vezethet oda, hogy orvosa előtt nyíltan tudjon beszélni a páciens, merjen kérdezni. Olyan is történt Szabó doktor úrnál, hogy allergiás hajlamú betegnek a rendelőben adták be a gyógyszert, készenlétben volt a hidrokortizon, majd másfél órát vártak az esetleges mellékhatásra. Hű példája ez annak, amikor háziorvosa mellett biztonságban érzi magát a beteg, megbízik benne. A gyógyszerek visszautasításához vezethet az is, ha nincs generikumja az adott orvosságnak, és a páciens anyagilag nem tudja megengedni magának a több száz lej értékű szert.
Tapasztalat, ami befolyásol
Szabó Zoltán nem feledi azt az esetet, amikor zárás után pár perccel készült kilépni a rendelője ajtaján, és egy verejtékező pácienssel találta szembe magát, aki rossz közérzetre és hasi fájdalomra panaszkodott. Az orvos visszament a rendelőbe, EKG-t készített, és kiderült, szívinfarktusa volt a páciensnek. Abban a pillanatban a saját autójába ültette és beszállította a sürgősségire.
Ha az orvos zárásra hivatkozva hazaküldte volna a férfit, valószínűleg aznap este életét veszti.
„Sajnos vannak negatív élmények, amelyekkel szembesül manapság a beteg, és egy korábbi rossz tapasztalat után eleve megváltozott álláspontról indít: orrol az egészségügyre, a rendszerre, a durva, paraszt vagy kevés empátiát mutató orvosra…” A gyógyszer- és az orvoselutasító álláspont tehát többtényezős, mindenkin múlik.
korábban írtuk
Tóth Gödri Iringó: A kézfogás ma sem a kedvencem
Amikor a céges csapatépítőn már harmadszorra meséltem el, hogy miért nem tudok három pohár bort egyszerre elvinni a pulttól az asztalig tálca nélkül, akkor hasított belém: ki más meséljen a betegségéről, ha nem én? Noha nem érzem magam betegnek.
