A mi sztárjaink

Egy budapesti énekesnő és egy székelyudvarhelyi lány – Anna „színpadra álmodja az őrületet”, Adél „menedzserként pedig megvalósítja ezt az álmot”. Barátok is lettek közben, még a sampont is megosztják egymással. Az együttes tavasszal ünnepelte fennállásának 15. évfordulóját, januárban a buli(k)ra készültek nagyban.

Adél avatott be a jubileumi tervekbe: „Tervezzük és építjük az előttünk álló évet. Új irányba tartunk, Anna fejében és szívében, a zenekar arculatában is egyfajta letisztulás kezdődött, aminek nagyon örülök. Kiadni készülünk egy olyan lemezt, amely háromszor öt dalcsomagból áll, összefoglalva a tizenöt évet: öt koprodukció, öt remastered régi dal és öt új nóta. A nagy álmunk, hogy az Operában játszhassunk az évfordulónkon, de legalábbis egy gigantikus színházban. Egyik erős dalunkhoz, a Sajnálomhoz videoklipet akarunk forgatni, meg egy retrospektív dokumentumfilmet, amolyan visszatekintőset, sztorizgatósat. Aztán jön a hetedik Woodstock az ugaron. Anna megálmodott továbbá egy karavánt a Dunára, amely összeköti Európa városait: ez olyan lenne, mint a Hungexpo, ahol bemutatkozna a kortárs magyar előadóművészet, költészet, tánc, divat és dizájn, és minden kikötőben csatlakozhatnának a helyi művészek is.”

2. Március: Mátray László

A Kaszás Attila- és Jászai Mari-díjas színművészt egy időben Erdély legszebb férfi színészeként tartották számon. Sokáig küzdött a beskatulyázás ellen, bevallása szerint nyughatatlan, vívódó alkat. Húsz éve tagja a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznak, de rendszeresen lép színpadra a magyar fővárosban is. Kézdivásárhelyiként egy Kovászna melletti kis faluban, Szörcsén lovat, kutyát, juhokat tart, és tovább bővítené „gazdaságát”. Mint mondja, gyermekkori vágyainak beteljesülése, hogy állatokkal veszi körül magát.

– Van-e olyan célkitűzésed, amit szeretnél elérni, magadon javítani esetleg?

– A közösséget, amiben élek, szeretném jobban figyelembe venni, tehát tenni valamit. A színház is közösségi élmény, de a közösséghez való viszonyomat szeretném picit „rendbe tenni”.

– Vágynál egy teljes újrakezdésre?

– Minden nap eszembe jut. A falura való kikacsintásom is ezért volt. Kérdés volt számomra, hogy tudok-e szénával dolgozni, fát vágni, állatokkal foglalkozni. Megtanultam. Tüzet rakok, elrázom a szénát, bütykösödik a kezem, cipeltem az akkumulátort a hátamon.

3. Április: Mosoni Emőke

A Román Televízió Magyar Adásának főszerkesztője, a Maros megyei Jobbágytelkéről mintegy húsz éve került a fővárosba. Kaotikus átszervezés után, 2013 végétől tölti be a tisztséget, valószínűleg álhatatosságának és temperamentumának, kollégái feltétel nélküli támogatásának köszönhető, hogy a hiányos felszereltségű, az intézmény által mostohagyermekként kezelt stúdió egyáltalán működik.

És hogy miként látja a Magyar Adást a következő öt évben: „Mese nincs, rá kell erősítenünk az online jelenlétre. Az emberek, főként az ifjabb generáció, ma már a közösségi oldalakat böngészi, ott kell lennünk, hangsúlyosan. Aztán időnként én külön Magyar Adás csatornát is látok, de azért tudni kell, hogy híresen élénk a fantáziám.”

4. Május: Nyisztor Ilona

A Bákó megyei Pusztinán élő Nyisztor Ilona végzettsége szerint óvónő, művelődésszervező, akiről talán nem túlzás kijelenteni, hogy a moldvai csángómagyar kultúra leghitelesebb követe. Évtizedek óta a népi hagyományok gyűjtését, továbbadását vallja legfőbb feladatának – a mostani fiatalokkal ellentétben ő még gyermekként, édesanyjától tanulta az énekeket-táncokat.

Mivel neki két fiúgyermeket adott a Fennvaló, nagy reményeket fűz az alig több mint egyéves kislány unokájához. Ő az, aki megörökölheti a nagymama viseletét és népdalkincsét, mert Pusztinán inkább csak a lányok énekelnek-táncolnak: „Így örököltük. Régebb is lakodalmakon leányka leánykával táncolt, a fiúk ültek a kert mellett, s nézték. S most is úgy van, nem tudom, miért. Pedig próbálom bevonni őket. Furulyázni még megtanulnak, de táncolni nagyon nehezen.”

5. Június: Sándor Krisztina

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, megyei tanácsos, Tusványos egykori főszervezője, aki bevallása szerint mindig közösségben gondolkodik, a közösség ugyanolyan fontos számára, mint a család.

Élt Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, jelenleg csíkszeredai lakos, szíve mégis a nagyszülői örökségként rászállt homoródalmási házba húzza haza: „Édesapám szülőfaluja. Ott töltöttem a nagyszüleimnél a nyári vakációkat, sőt, ott kezdtem az óvodát is. Sehol nem érzem úgy otthon magam, mint a nagyszüleim udvarán, a házban, ahol egészen apró kislányként még totyogva követtem déd- és nagymamát. Hazaérkezem ide, nagyon jókat alszom, és itt tudok igazán megpihenni. A nagyszüleim 150 éves kőházát én örököltem meg, így már felelősséggel tartozom az épületért és az udvarért, idővel pedig szeretnék odaköltözni.”

6. Július–augusztus: Péterfy Bori

Színész, énekes, anya – rokonságában rendkívül magas az egy főre eső művészek száma. Dédapja Áprily Lajos, édesapja Péterfy László Kossuth-díjas szobrász, bátyja Péterfy Gergely író – hogy csak a híresebbeket említsük. Gyermekkori kalandjai, a családi történetek, versek, emlékek ezer szállal kötik Erdély különböző pontjaihoz, így a nagykendi templom kertjéhez, a hójai nyaralóhoz, vagy éppen a parajdi házhoz.

– A gyermekedet elvitted ezekre a helyekre?

– Még nem, én annyira félek a kamionoktól (nevet), utálok a Magyarország és Maros megye közötti útszakaszon utazni, de most már legyőzöm ezt a fóbiámat, és elmegyünk, mert nagyon szeretném megmutatni a fiamnak a gyermekkorom és az ősei varázslatos helyszíneit.

7. Szeptember: Demeter Szilárd

Pesti székely nyakában gitárral, aki a saját életét éli, a saját agendája szerint él, nem visszafelé, hanem előre néz. A szentegyházi Mihai Eminescu utcából indult, szőke kisfiú ma, alig túl a negyvenen a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, író, filozófus, politikai elemző, rockzenész. „Olyan nincs, hogy nem lehet. Nem tudom, vagy nem akarom – ilyen van. De a nem lehet nem válasz” – édesapjától tanulta a „vezérelvet”, tőle tanult meg dolgozni. Pedagógus édesanyjától pedig a könyvek szeretetét, a családközpontúságot, az önzetlenséget.

– A mandolinozó szőke kisfiúval kezdtük a beszélgetést. S ha már valamelyest lineárisan haladtunk az időben, úgy képzeld el most a tisztességben megőszült Szilárd nagyapót, aki…

– Az unokáit imádkozza le a fáról.

8. Október: Botházi Mária

Megújult lapunk első címlaposa nagyon közel áll a szívünkhöz. Botházi Mária író, a Főtér.ro publicistája, a Me.dok médiatudományi szaklap főszerkesztője, egyetemi oktató, és egy éven át, 2017–2018-ban a Nőileg főszerkesztője is volt. A mi Mareszünk, botházimarikánk szerint „ha a sok elfojtás helyére beszivároghatna a felvállalás, egészen jó dolog lehetne erdélyi nőnek lenni”.

– Miről fogsz írni az emlékirataidban harminc év múlva?

– Azt remélem, olyan elfoglalt leszek mindig, hogy nem lesz időm emlékiratokkal bajlódni. Továbbá azt is remélem, hogy megmarad az egészséges önbizalomhiányom, és nem akarom majd az utókort a saját emlékirataimmal boldogítani.

9. November: Eszenyi Enikő

Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, a Vígszínház igazgatója. Első kolozsvári vendégrendezése azon kevés darabok egyike, melyet nőről írtak: Frank Wedeking Luluja. A bemutató alkalmával kérdeztük:

– Mondd, most hová tartasz? Térben tudom, hogy haza, Budapestre, de szellemiekben?

– Szeretném azt a tudást, amit ezek alatt a hosszú évtizedek alatt összegyűjtöttem, átadni a fiatalabb kollégáknak, és szeretném továbbra is jól vezetni a Vígszínházat. Saját szellemi tőkénk, energiánk befektetésével klasszikus darabokat modern szemlélettel, egyedi látásmóddal tűzünk műsorra, és amire a legbüszkébb vagyok, önálló műveket hozunk létre, ami európai viszonylatban is kivételes, kiemelkedő. Továbbra is ezen az úton szeretnék haladni.

10. December: Csutak Réka és Bogdán Zsolt

A kolozsvári színészházaspárról csak úgy sugárzik a harmónia. Kapcsolatuk sok évvel ezelőtt barátságként indult, majd heves szerelemmé vált, végül két gyermekükkel teljesedett ki. Külön bejáratú angyaluk van, a hófehér farkaskutyájuk, Angyal, aki akárcsak gyermekeik, Gyopár és Farkas, a színházi berkekben is jól érzi magát.

Réka és Zsolt karitatív tevékenységéről, még ha nem is verik nagy dobra, sokan tudnak környezetükben. Amikor azt kérdeztük, mit kérnek az angyaltól idén, Zsolt első körben annak a hajléktalan roma családnak kívánt jobb évet, amelynek többször próbáltak segíteni, eredménytelenül: „Magamnak nem kérnék semmit. Mindenünk megvan. Ennek a hajléktalan családnak kívánnék valami jobbulást a helyzetében… Hogy tető kerüljön a fejük fölé. Ez egy csoda lenne. S ha még kérhetnék egyet, hogy a gyermekeim találják meg az utat, ahol ki tudnak teljesedni.”