– Éltél és tanultál szülőfaludban, Olthévízen, Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Debrecenben és Budapesten, Eurajokiban, Savonlinnában és Helsinkiben. Tanítottál Olthévízen és Helsinkiben, majd a Bukaresti Tudományegyetemen, a Hungarológia Tanszéken finn nyelvet. Első írásaid Párizsban születtek. Néha eltűnsz Kolozsvárról, jó hosszú időre. Mit jelent számodra az utazás?
– Régebb is, de ma egyre inkább akkor utazom, ha személyesen megérint és meghív valami vagy valaki, vagy ha valakit meglátogatok. No meg akkor, ha úgy látom, hogy ezzel nem fecsérlem az időt. Mert az idő az én időmből telik. Utazásaim nem amolyan „traveller” jellegűek, hogy na, hol van még az elmém számára meghódítandó, kipipálandó fehér folt a térképen, hogy azt is csináljam meg. A mai utazók, ha valami turisztikai látványosságot ki akarnak pipálni, azt mondják, I do it – megcsinálom. Emögött hatalmas gőgöt érzek, az ego basáskodását. Most például rendszeresen utazom Németországba, egy fenomenológiai pszichológia képzésen veszek részt, a módszer neve életintegrálási folyamat. Amikor a mostani tanárom, Wilfried Nelles első könyvét elolvastam, azt mondtam, előre látom, hogy e miatt az ember miatt fogok megtanulni németül. És így is történt.
– Az emberek között élő monyókat 2012-ben ismerhette meg az erdélyi olvasóközönség. Ekkor jelent meg ugyanis a Monyómesék című köteted a Koinónia kiadónál. Sokféle monyó létezik. Vannak szőrösek, vízimonyók, kulcslyukmonyók, mindenféle monyók. Hogyan találkoztál velük?
– Ez olyan rég volt, hogy lassan újra kell olvasnom a saját könyveimet, mert ott elég pontosan leírtam, hogyan is találkoztam velük. Azt hiszem, csak nyitott voltam arra, amiben a gyermekem akkor éppen volt, és felszálltam arra a hatalmas, kreatív hullámra, amit egy kisgyerek hoz a világba. Márkus, a fiam, pazar abszurd humorral született. Szinte adta magát mindaz, ami akkoriban – s amit mi most az én alkotásaimnak nevezünk – megteremtődött. Márkusnak eleinte egy, majd két láthatatlan barátja lett. Egy idő után, hogy nehogy lemaradjak ebben a láthatatlan folyamatban, én is elkezdtem hangoztatni, hogy látom a monyókat, akik mindenfélét csinálnak. Ám míg én nem láttam süsüéket, Márkus bizony „látta” az én monyóimat, amelyek egy idő után szerves részévé váltak a mindennapjainknak. Szinte semmi nem történhetett többé úgy az életünkben, hogy ők is ne legyenek benne a történetben, és ne bonyolítsák vagy egyszerűsítsék azt. Sok lelki nyavalyán és nehéz helyzeten a monyók, süsüék és a többi figura segített át. Például az, hogy eltörnek a csuprok, tányérok, nálunk balesetből történik, és van, hogy szomorkodunk, vagy bosszankodunk rajta, míg süsüék számára ez egyenesen buli, ők nemhogy szomorkodnának, hanem készségesen segítenek összetörni a csuprot, hogy úgy rendesen törjön össze, ha már így esett.
– Úgy tűnik, hogy két alappillére van az életednek: az irodalom, amely egyre nagyobb szerepet tölt be a mindennapjaidban, és a jóga. Hogyan fedezted fel a jógát?
– Nos, ezek a szerepek közben megváltoztak. Az utóbbi két-három évben az irodalom egyre kevesebb szerepet töltött be az életemben. Most csak a Cimbora ifjúsági lapba írok havonta, no meg érlelődik egy monyókönyvfolytatás és egy ifjúsági regény. Valamiféle minimalista kis írások is születnek, de hogy azok micsodák, azt nem tudom. Nemrég a Paco Alfonsín által rendezett és a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál bemutatott Regény nagybőgővel című Csehov-novellát írtam át dalszöveggé. Nos, ez is egy olyan lehetetlen valami, amire nem akad teljesen passzoló címke.
A jelenlegi kevés írás ellenére idén a Gutenberg Kiadónál jelenik meg a régi, hét-nyolc éve írt meséimből egy kötet. Ezek „szájjalmesék”, mert azok az esték szülték, amikor a fiam estimese-olvasás után, de még elalvás előtt azt kérte, anya, mondj egy mesét a szájaddal. A bukaresti For You Kiadó gondozásában pedig megjelenik az első, román nyelvű fordítás is, a Mese az élet virágáról című könyvem. A jógát nem én fedeztem fel magamnak, hanem a jóga fedezett fel engem magának. Azt mondta, hopplá, egy girbegurba nagyon fájós hát, egy ilyennek pont jól fogok. És szerelem lett első próbára. Bár utána, amikor a szerelem mélyült, már a jógapszichoterápia és a jógafilozófia része érdekelt. Most pedig már mindinkább kiegészítik egymást az életemben: a jóga, a családállítás meg a LIP (Life Integration Process – Életintegrálási Folyamat) módszere.
– Párhuzamosan rengeteg dologgal foglalkozol. Hogyan tudsz mégis megmaradni derűsnek és kiegyensúlyozottnak? Milyen a viszonyod a határidőkkel?
– Most már tudok nemet mondani arra, amiről azt érzem, már nem én vagyok, arra, ami már nem tesz jót nekem. Este korán fekszem, nem kocsmázom, a kulturálisélet-kreditjeimet pedig nagyon megfontoltan használom fel, mivel nem mindegy, hogy mennyit van velem a fiam, aki még gyerek. A derű alapja számomra az őszinteség. Ha valami nem, akkor nem, ha meg igen, akkor igen. Mindkettőnek következményei vannak, de sokkal kevesebb energiát emészt fel a következmény, sokkal gyorsabban tisztulnak a képek, mint ha hazudoznék, megfelelési vagy imponálási vágyból megjátszanám magam, s aztán hallgatnám, amit az elégedetlenség- és panasz-DJ egész nap nyom a fejemben. Csak olyan dolgokkal foglalkozom, amelyek kiegészítik és erősítik egymást. A határidőket, amikor még valami romantikus kép élt a fejemben a szabadon alkotó emberről, lenéztem. Aztán volt egy munkahelyem, meg az, hogy több helyre kezdtem el írni, lehozott a földre, megtanított látni, hogy a határidő értem van, nem pedig ellenem.
Így sikerül összeszedettnek lennem, anélkül, hogy ez kontrollálási kényszerbe csapna át. A munkámat határidők segítségével szervezem, ez a keret ahhoz, hogy aztán a csoportjaimban vagy az írásban meg tudjon történni a váratlan. Gyakran tekintek a halálra úgy, mint határidőre, s egy ilyen őrre figyelve, lehetetlen az életet nem mint különleges csodát, ajándékot, mérhetetlen bőséget látni. Ugyanakkor arra is könnyebb így figyelni, hogy mikor kótyavetyélem el életem értékes perceit.
– Mindkét tevékenység, az irodalom és a segítő szerepkör is lelki mélyfúrást feltételez. Az előbbivel indirekt módon, az utóbbi szerepkörben a jelenben, szemtől szemben hatsz az emberekre. Folyamatosan adsz: erőt, inspirációt, történeteket. Te hol, kinél „tankolsz”?
– Inspirál a fiam, az új társam, a családtagjaim, a barátaim, a kisállataink. A természet mindig feltölt. A könyvekre még mindig szükségem van. A munkám nagyon, valószínűleg szenvednék, ha nem élhetnék ennek. Még mindig inspirál volt tanárom, Salamon András, akinek szárnya alól egy egész generációnyi erdélyi színész, rendező, dramaturg került ki, és lelkemben fogadott „nagybátyám”, Pressing Lajos, aki főleg a pedagógusok számára ismert a Szellemi tanítások a magyar népmesékben című két kötete révén. Inspirálnak a tanáraim. Nemrég fogalmazódott meg bennem, hogy felnőttéletem legjobb befektetései a képzések voltak, amelyeken részt vettem. Olyan emberek a tanáraim, akik gyöngéd kíméletlenséggel segítik az embereket felnőni. A felnőtté váláson pedig azt értem, hogy vállalnom kell az életemért a felelősséget, a tetteim következményeit nem háríthatom senkire. Nincs ott kint, a világban valaki, valamiféle autoritás, aki megmondhatná, mit kell tennem, akinek a jóváhagyására várnom kellene ahhoz, hogy felvállaljam: az vagyok, aki vagyok. Az örök hullámzó Lélekben egy szüntelen változó folyam.
Fotó: Angyalosi Bea
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. novemberi lapszámában jelent meg.
