Élmény José Saramago: Az elefánt vándorútja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elefánt, akit Salamonnak hívtak. Így is kezdődhetne a regény, ha mese volna. És hát mese is, de igaz mese. Salamon nászajándék volt a portugál III. János királytól az osztrák Miksa főhercegnek, és ezen ajándék a saját lábain kellett eljusson fél Európán keresztül Belémből Bécsbe.

Nem volt ez egyszerű túra a XVI. században, keresztül az Alpok hágóin hóban, fagyban. Az elefánt szerencséjére gondozója is vele tartott, Szubhro, aki tőle telhetően mindent megtett Salamon kényelme és jóléte érdekében. Különös dolgok történtek az út során, érdemes gondolatban felülni Szubhróval együtt az elefánt hátára, és együtt kalandozni velük hegyen-völgyön-tengereken át.

Ez az első olvasmányélményem az irodalmi Nobel-díjas portugál szerzőtől, és egyértelműen nem az utolsó. Két évvel a halála előtt írta, 86 évesen, kiemelkedő szellemi erőről téve tanúbizonyságot. Humora az első mondatoktól megfogja az embert, és szinte végig mosolyogva, néhol felnevetve olvassuk a történetet, miközben belepillantunk a portugál királyi pár életébe, tanúi lehetünk Szubhro leleményességének, az osztrák főherceg szigorának, de legfőképpen Saramago lehengerlő stílusának.

A történelmi háttérnek azért érdemes utánajárni, hogy könnyebben el tudjuk képzelni, milyen okból, milyen körülmények között jöhetett létre ez az óriási, abban az időben csodaszámba menő vállalkozás: eljuttatni épségben a szükséges felszerelésével együtt egy indiai elefántot a több ezer kilométerre található osztrák fővárosba.

Hirdetés

„Természetes igény, hogy megtudjuk, vajon az egész menet bécsbe tart-e. Már most elmondhatjuk, hogy nem. Nagy része azoknak, akik most fényes pompával utaznak, nem megy tovább a francia határ közelében lévő vila de rosas tengeri kikötőjénél. Ott búcsút vesznek a főhercegi pártól, valószínűleg végignézik a behajózást, leginkább pedig aggodalommal szemlélik, milyen következményekkel jár az a négytonnányi többletterhelés, amit szulimán jelent, a hajó hátsó fedélzete kibír-e ekkora súlyt, s nem egy hajótörés hírével térnek-e vissza valladolidba. A legprofetikusabbak már előre látták, milyen veszélybe sodorja az elefánt a hajó és a hajóút biztonságát, amikor megrettenve a ringatózástól, elveszíti az egyensúlyát és nem tudja megtartani magát a lábain, Gondolni sem szeretnék rá, mondják szinte bocsánatkérően a közelükben állóknak, és már előre ellágyulva gondolnak arra, hogy majd elmondhatják, Lám, én megmondtam. Ezek az ünneprontók elfeledkeznek arról, hogy ez az elefánt messziről érkezett, a távoli indiából, bátran elviselte az indiai- és az atlanti-óceán viharait, és most úgy áll itt keményen, elszántan, mintha egész életében hajózott volna.”

Egy apró jó tanács: ne gondolja a kedves olvasó, hogy a könyvben megjelenő helyesírási rendellenességek nyomtatási hibák! Ezek, kérem szépen, a szerző játszadozásának eredményei. Mosolygós olvasást kívánok!

Kiemelt kép: Shutterstock/ A José Saramago Alapítvány székháza (Casa dos Bicos) Lisszabonban

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2020. januári lapszámában jelent meg.