Az életben mindenért meg kell küzdeni

{hirdetes}

A kézdiszentléleki iskola folyosója valóságos időutazás lehet Gergely Zoltán számára. Itt találkozunk, s miközben végigrohanok a gondosan felújított iskola folyosóján, egymást követik a tablók, melyeknek közepén mind azt írja: Gergely A. Zoltán iskolaigazgató. Mondanom sem kell, van itt 1992-ben végzett évfolyam, és ott vannak a 2014-ben végzettek is, mind az ő igazgatása alatt hagyták el az iskolaudvart. Nem meglepő tehát, hogy Gergely Zoltán számos embertársa életében játszott fontos szerepet: több generációt kísért végig iskolaigazgatóként és/vagy a néptáncegyüttes vezetőjeként. Innentől már nem lep meg, hogy őt is jelölték a Mutass jó példát! programra, az viszont már elgondolkodtat, hogy vajon hogyan alakult volna az élete, ha a szülei által dédelgetett papi hivatást választja a tanügy helyett...

– Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára?

– Mindig rácsodálkozom, hogy mennyire öntudatos és fegyelmezett gyerek voltam. Szüleim és tanáraim is szorgalmasnak mondtak. Érdekes, hogy az első óvodás napomra pontosan emlékszem, nem volt csodálatos. Utána pedig már nem kívántam menni, akkoriban nem is volt divat. Szerettem a szüleimnek segíteni, részt venni a teendőkben. A templom eleje volt nekünk a grund. Akkora volt a mozgásigényünk, hogy néha a nap nem volt elég hosszú a játékhoz, hanem este viharlámpákat vittünk ki, felakasztottuk a fára és fociztunk. Nagyon sajnálom, hogy a mostani gyerekek gyerekkora távolról sem olyan, mint a mienk volt. Nekem rendkívül boldog gyerekkorom volt.

– Említette, hogy sokat segített a szüleinek. Szeretett volna a nyomdokaikba lépni?

– A szüleim mezőgazdálkodással foglalkoztak, falusi életmódot éltek. Az ő vágyuk az volt, hogy pap legyek, így is neveltek. A templom közelében laktunk, így én egészen kiskoromban kezdtem el ministrálni, az akkori pap bácsi elkönyvelte, hogy én biztos pap leszek. Nagyon édesgetett, de az ő elképzelése sem jött be. Nyolcadikos koromban döntöttem a tanári pálya mellett, a szüleim, bár nem lelkesedtek, támogatták a döntésemet. Azzal az útravalóval engedtek el, hogy ha nem sikerül a felvételim oda, akkor Gyulafehérvárra menjek. Valószínű, hogy a nagy könyvben ez az út volt nekem megírva.

– Sok ember gondolja azt, hogy a legjobb döntés volt a tanári pályát választani, hiszen ön azóta elismert pedagógus és iskolaigazgató. Hány évet ünnepel a pályán?

– A 44. évet kezdtem meg. A Székelyudvarhelyről hozott batyuban hoztam a tanítás, a néptánc és a népdal iránti szerelmet, ez 37 évig tartott. Eddig vezettem a kézdiszentléleki Perkő Néptáncegyüttest. Igen, a közösség valóban elismeri tanári, iskolaigazgatói és vezetői munkásságomat. Ennek ellenére még mindig fenntartom, hogy az ember nem lehet próféta saját hazájában. Ha máshol végeztem volna ennyi munkát, lehet, hogy sokkal hamarabb megvan a gyümölcse. Iskolaigazgatóként a 28. évet kezdtem meg, voltak jó elődeim, és volt követendő példa. A mienk több, mint egy vidéki iskola. Azon túl, hogy élveztem a helyi közösség és az önkormányzat támogatását, zsebre dugott kézzel is nézhettem volna, hogy mi lesz a sorsa. Ehelyett részt vállaltam, és mindent megtettem, hogy egyre jobb legyen.

– Ennyi idő alatt sok minden változott a tanügyben is. Mit gondol, mivel lehet segíteni, jobbá tenni a fiatalok tanulás iránti vágyát?

– Nagyon komplex kérdés ez, és nem látom a kiutat. A gyerekeket lassan nem érdekli a tanulás, ez hatalmas csalódás számomra. Nem érdekli őket a verseny, az elektronikai kütyük annyira elterelik a figyelmüket, hogy csak néhányan akarnak kitörni, a legjobbak lenni. Valósággal a tétlenségre neveli őket ez a világ. Arra ösztönzi őket a társadalom, hogy mindent kézhez kell kapni, követelőzni kell, mindenhez joguk van, de azt a fejezetet, hogy ezért tenni is kell, kihagyják. És ilyenkor jön az, hogy aki elvár valamit, az rossz ember, az nem mai ember. Nagy szükség lenne az oktatás megreformálására, és valahogy bele kéne neveljük a gyerekekbe, hogy a román nyelvet legalább társalgási szinten sajátítsák el. Annyival könnyebb lenne nekik is boldogulni. A gyermekekkel most is lehetne haladni, csak nem érezzük azt a szülői hátteret, amit korábban tapasztaltunk. Más a gyerek és a szülő viszonya, a szülő mindent meg akar adni, a legtöbb viszont cserébe nem vár el semmit. Az élet mindig arról szólt, hogy meg kell küzdeni mindenért. Amit tálcán adnak, annak annyi is az értéke.

– 44 év rengeteg idő. Gondolom, bőven akad kellemes emlék a pályafutásából. Megosztana velünk párat?

– A legkedvesebb emlékeim és élményeim a táncegyütteshez fűződnek. Amikor a rendszerváltás után el tudtam vinni őket Magyarországra, az hatalmas megvalósítás volt, de még ennél is szívesebben emlékszem arra, amikor a testvértelepülésünk, Szentgál segítségével Párizs utcáin táncolhattunk. Ott is megmutattuk a székely ruhát.

Abban az időben, amikor megláttam a tévében az Eiffel-tornyot, meg kellett csípnem magam, mert még akkor sem hittem el, hogy mi alatta táncoltunk. 1992-ben ez csodaszámba ment. 14 napig buszban aludtunk, de így is hatalmas volt az élmény. Élmény volt az emberek szeretete, hogy csodálattal nézték, ahogy táncolunk, elismertek bennünket, telt házas táncműsorokat adtunk.

– Önt erőskezű vezetőként emlegetik. Apaként is szigorú? Mit tartott a legfontosabbnak átadni a lányainak?

– Emberbarátnak és toleránsnak lenni, nem ítélni első benyomásra. Ez célba ért. Szigorú voltam velük, ma is felróják nekem néha, hogy sokszor nem engedtem, hogy azt csinálják, amit a többi fiatal. Az a fajta apuka vagyok, aki szívesebben hazahozta a lányait a buliból, mint hogy elengedje őket saját kocsival. Tudom, hogy azt sem szerették, amikor osztottam nekik az észt, de az ő érdekükben tettem, ezt most belátják. Lehet, jobb lett volna őket magukra hagyni, de nem hiszem, hogy nagyot ártottam nekik a gondoskodásommal. Büszke vagyok a lányaimra, ez is egyfajta teljesség az életemben.

– A Perkő Néptáncegyüttes ma is nagyon sikeres. Hogyan tartható fenn még mindig, hiszen halad a világ, egyre nehezebb megtalálni azokat az embereket, akik a néptánc felé szeretnének fordulni. Miért volt fontos megteremteni ennek gyökereit Kézdiszentléleken?

– A nyolcvanas években, mint mindenhol máshol, itt is csak azt hajtogatta mindenki, hogy semmit sem lehet csinálni. Táncolni? Végképp nem! Korábban Mihálcsa Szilveszter foglalkozott a fiatalokkal, nyolcadikos tanulóként én is benne voltam a tánccsoportban. Elhatároztam, hogy megpróbálom újjáéleszteni ezt a hagyományt. Későbbi nejem is segített és bátorított. A fiataloknak nem volt lehetőségük semmire akkoriban, ezért akiket akkor megszólítottam, első szóra jöttek. Tulajdonképpen azért indítottuk, hogy legyen egy szoros baráti közösség, amellyel össze lehetett járni. Márciusban kezdtük a próbákat, karácsonyra már egy egészen jó műsort tudtunk előadni. Később lett meg a gyümölcse, fokozatosan lett a szentléleki néptáncegyüttes a térség telt házas táncműsorokat adó együttese. Addig évről évre cserélődtek az emberek, de 1989 után nagyobb lehetőségek nyíltak, és a testvértelepülési kapcsolatoknak köszönhetően sokat tudtunk utazni, így már könnyebben meg lehetett fogni a táncosokat. Mi szerettünk együtt lenni, együtt ünepelni, rengeteg időt töltöttük együtt. Az összetartó erő hozott össze minket. 37 év után adtam át a táncegyüttes vezetését a nálam fiatalabbaknak. S bár ma nem abban a szellemiségben működik már, sikerült egy irányt szabni neki. Azt kívánom, hogy sokáig működjön.

– Honnan hozta a néptáncot, a koreográfiákat?

– Székelyudvarhelyen, a tanítóképzőben odafigyeltek arra is, hogy hetente táncfelkészítőket tartsanak. Ott tanultam meg az alapokat. Amikor hazajöttem, tovább jártam felkészítőkre, a tudást felhasználva pedig kitaláltam a műsorokat. Amikor már meghaladott, hívtam koreográfusokat, akik új lendületet hoztak. Ahogy az igény tágult, úgy a koreográfusok köre is bővült. Az oktatók mindig jól érezték magukat a közösségünkben, a végén én csak az adminisztrációval foglalkoztam, a fiatalabbak végezték a táncos munkát.

– Önt a közösség jelölte. Mit gondol, mit adott nekik, hogy ebben az elismerésben részesítették?

– Nem szeretnék szerénytelen lenni, de helyénvalónak találtam, hogy egy ilyen megkülönböztetett helyzetbe kerültem. Rendkívül jólesett, mert pályafutásom során, úgy érzem, rászolgáltam erre. Nem mondhatom, hogy megérdemeltem, de úgy érzem, hogy dolgoztam ezért az elismerésért. A közösségemért szívből-lélekből jövően, ingyen tettem mindent. Az iskola apostoli munka, mert Isten előtt is szép, amit teszek – ezt mondta egyszer egy pap ismerősöm. A táncegyüttessel való tevékenységem pedig teljesen lélekből jövő volt, a szeretet szülte. Látatlanban is hálás vagyok a jelölőnek, nagyon jólesik ez a cím. Nagyon kevesen veszik a fáradságot, hogy valóban kiálljanak egy ember vagy tett mellett, akiben vagy amiben hisznek. Az én esetemben valaki vette ezt a fáradságot, ami nekem hatalmas elégtétel.

A jelölő ajánlásából:

Szülőfalujának szentelte egész pályafutását. 1974 óta, 43 éve megszakítás nélkül tanította a szentléleki gyermekeket. 1976-ban pedagógus kolléganőjével, későbbi feleségével, megalapították a falu fölé emelkedő Perkő hegyről elnevezett hagyományőrző néptáncegyüttest, amely megszakítás nélkül működik, átvészelve a kommunista rezsimet, a 90-es évek értékvesztését, átrendeződését is. Lelkes szervezése és kitartó közösségi munkája nyomán 37 évig önkéntesen vezette a csoportot, amelyben ennyi idő alatt közel 200 fiatal táncolt. A néptánccsoport alapítóinak legfőbb célja volt a szocializmus népi hagyományromboló politikája ellen egy mentsvárat építeni a helyi táncolni, népi zenei és táncvilágukat megismerni vágyó fiataloknak. Szülőfalujában mindenki ismeri, mindenkit ismer, és tisztelet övezi négy évtizedes pedagógusi munkája és a tánccsoport vezetése miatt. Soha nem az elismerésért, az anyagi vagy más haszonért dolgozott, mindig szülőföldje kulturális életéért, a közösségért kívánt tenni a maga módján. Ugyanakkor 27 éve vezeti a település oktatási intézményeit, szigorú, konzervatív pedagógusnak tartják, pedig csak egy olyan értékrendszer szerint él és próbál az iskolákban is eszerint tenni, amelybe beleszületett, belenevelték, és amelyet tovább kíván adni: egyenesség, becsületes kitartó munka, kötelesség, közösségi érdek, magyar identitás.

Leginkább az példaértékű, hogy ebben az értékek válságát élő világban mindvégig feddhetetlen, igaz ember tudott maradni, becsületes pedagógus, közösségépítő értelmiségi, falusi származását meg nem tagadó ember maradt, példás férj és családapa, ma már nagyapa, akiről kollégák sokasága, volt tanítványok százai, falustársak jót tudnak mondani.

A zsűri értékeléséből:

„Nemzete iránt elhivatott ember, jó értékrendet közvetítő, önzetlen és okosan segítő, lehetőségeket teremtő és adó.”

„Az önkéntesen, közösségért végzett munka kiváló példája. Nem egy-két év, hanem négy évtized kitartó és állandó munkája. A kulturális és népi értékek ápolása, továbbadása, a népzene és tánc megszerettetése és felnövekvő generációkra való átruházása nem kis feladat, de nem is lehetetlen. Szerencsések azok a közösségek, amelyekben ilyen elszánt, teherbíró, lankadatlanul tenni akaró emberek élnek.”