Februárban az 1910 és 1920 közti időszak kerül középpontba – a Kárpát-medence legmeghatározóbb történelmi eseménye ekkor a trianoni békeszerződés.
Bátorság, Hölgyeim, bátorság!
„Szeretem, hogy női lapként nemcsak a körömlakkozás rejtelmeiről írunk (az is fontos!), hanem túllátunk a hagyományos értelemben vett női témákon. De mi is az a női téma? Ha egy országot szétszakítanak, és a részeit más államokhoz csatolják, ahol más az oktatás, a bölcsődei-óvodai ellátás, más az egészségügyi rendszer (szülészet, gyermekgyógyászat), másképp veszik komolyan (vagy nem) a női jogokat, akkor Trianon női téma vagy sem? Azt hiszem, a világon minden női téma, a történelem is, hiszen érinti az életünket, nagyon is. Ebben a lapszámban beszélünk is róla.” (...)
A robbantástól sem riadtak vissza: a szüfrazsettek
„Fedetlen keblekkel láncolják magukat a kerítéshez – a Femen ukrán feminista szervezet aktivistái elmennek a végsőkig, ha a női egyenjogúságról van szó, gondolnánk. Holott a legfinomabb angol úrihölgyek ennél is többre voltak képesek azért, hogy beleszólhassanak a közügyekbe. A nők választójogáért harcoló szüfrazsettek akkoriban robbantottak is.” (...)
Mi mindig csak vendégek leszünk?
Trianon. Ma már le lehet írni. Szabad és kell róla beszélni. Korabeli beszámolókat olvasni, a kisebbségi lét kérdéseit száz év múltán is feszegetni.
„Magyarba’ oláh vagyok, itthon kisvárosi kozmopolita”
És nemcsak a száz évvel ezelőttiek élték meg traumaként a mindennapi életük megmásíthatatlan valóságát, Trianon hatása azóta sem enyhül. A 21. századba is átgyűrűzött a kirekesztettség, a „senkinek nem kellés”, a hazátlanság érzése, évtizedeken át gazdátlan báránynak, kivert kutyának, mostoha gyermeknek éreztük magunkat közösségi szinten.
„Lehet-e kisebbségben szabadon, esetleg függetlenül, polgári kultúrában élni? Száz év után sem látom ezt magam körül. Populizmust igen. Nem tértünk magunkhoz. Keressük a kisebbségi létben önazonosságunk legjobb kifejezését, immár a 21. század elején is, mert a 20. század nem volt erre elég… Ez nem rendszerváltás, csak egyfajta játék. Amolyan flekkenfüstös révedezősdi, hogy nekem azért jó lesz. Ez a flekkenezős hangulat – a miccsezőst is írhatjuk immár nyugodtan magunkénak – erősen beivódott a bőrömbe. Ez Trianon egyik nagy hozadéka, amivel miért nem számolunk? Magyarból jött gazdámnak megmutattam a bekeretezett családfámat az unokahúgom esküvőjén, s ő közben udvariaskodva elismerte, hogy az egész család elég jól beszél magyarul.”
Tódor Csaba, unitárius lelkész
„Sokan elmentek”
„Büszkék vagyunk, hogy itt élünk Erdélyben, száz év után is, magyarokként. Ki hitte volna? Sokan nem: főként azok, akik módszeresen ez ellen tettek…
Ránk tapadt, belénk ivódott a kisebbségi lét. A román nyelv tanulása ma is kínlódás Székelyföldön, a román közigazgatás teher, s ma is nagy a különbség a két nép mentalitása között, még akkor is, ha vannak találkozási pontok. Az elmúlt száz évben sokan elmentek. Az én családomban mindkét oldalról székelyföldiek a gyökerek, barcasági beütéssel.
Sándor Krisztina ügyvezető elnök, Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Messze volt és van az országhatár, ennek ellenére nálunk is felmerült az elmenés gondolata. Dédszüleim testvérei közül már többen is kikerültek Magyarországra. Nagynéném a rendszerváltás után szinte azonnal, 1990 februárjában hagyta el az országot. A testvérem ma Budapesten él. Erdélyiként ezek veszteségek. A történelmi szerencse azonban forgandó, így hát nem biztos, hogy a következő száz év is hasonlóképpen telik el. Készen kell állni, mindenkoron, mindenre.”
A cikkek teljes terjedelemben a Nőileg 2020. februári lapszámában találhatók. Mindemellett szeretettel ajánljuk főszerkesztőnkkel, Kovács Ágnessel készült hangulatvideónkat:
