Köszönet a füttyös kedvű mozdonyvezetőnek

Június jött s ujjongás, nincs tovább... A nyolcadikosokat és a végzősöket szerre gyötörjük a „mi akarsz lenni, ha nagy leszel?” szakmaválasztás kérdésével, amelyre van, aki érzi a választ, van, aki tudja, van, aki nem is tudja...

A vonatállomás mellett lakunk, a sínekhez egész közel. Ezért a reggeli telefonos ébresztés helyett a székelygőzös füttyszava jelezte a nap indulását.

{hirdetes}

Egyik reggel, úgy álom és ébrenlét határán, egy sajátos ébresztésre tértem magamhoz, egy ritmusgyakorlatba sűrített füttyszóval lepte meg a vidék lakóit a játékos kedvű mozdonyvezető. Annyira szokatlan volt ez a tülköléshez vagy száraz, kötelességízű sípoláshoz képest, amelyek, sejtésem szerint, valószínűleg mind külön-külön más mozdonyvezetőtől származtak. Volt, aki csak feladatát teljesítve az álmos hajnalba belehasított a kötelező jelzésével, másvalaki meg unottan, szinte megfeledkezve nyikkantott egyet, de volt valaki, aki vidám kedvében volt, élvezte, amit csinált, játékot vitt a reggelbe.

Június jött s ujjongás, nincs tovább... A nyolcadikosokat és a végzősöket szerre gyötörjük a „mi akarsz lenni, ha nagy leszel?” szakmaválasztás kérdésével, amelyre van, aki érzi a választ, van, aki tudja, van, aki nem is tudja...

Egy nyolcadikos lány a nagy kérdésre nagy választ adott: ő asszisztensnő szeretne lenni. Lelki szemeim előtt másodperc töredéke alatt lefutott a túlterheltség, kiégés, alacsony fizetés. De indoklása lesöpörte mindezt. Azért, mert amikor nagymamája a kórházban volt, egy nagyon zsúfolt kórteremben feküdt, melyet a látogatók hada szinte levegőtlenné tett, de amikor az asszisztensnő belépett, mégis olyan kedvesen és derűsen szólt mindenik beteghez, hogy azok szinte megteltek mosollyal, élettel. Ő is ilyen ember szeretne lenni, aki ilyen hatással van a körülötte élőkre.

Pénzt, pozíciót, presztízst- válaszolnak még sokan, külsőséget, pótlékot, de én nem a szavaiknak hiszek, hanem a szemüknek, mert tudom, hogy lelkük mélyén derűvel, feloldódással, lelki-szellemi kiteljesedéssel járó hivatást keresnek.

Anna lányom  „szihológus” akar lenni, meg tanár, meg óvónő, „mint te, anya!”. Hogy miért? „...mert van egy kuckód, egész nap játszol...mert látom, hogy jó neked”.

Mit lát a gyermek, amikor ránk néz, miközben a munkánkat végezzük? Szürke fásultságot, megsavanyodott lelket, a megúszás hanyagságát, önként vállalt rabságot? Panaszt hall, siránkozást, a külső hibások dühödt szidását, ernyedt tehetetlenséget? Ha igen, akkor nem szívesen veszi fel majd a lantot, végsőkig halasztja az önállósodást, felelősségvállalást, és lehet, hogy elszalasztja azt a lehetőséget is, hogy évei nagy részét alkotó munkában élje meg.

Ránk néznek, titkon figyelnek, és jegyzik minden elejtett sóhajtásunkat, átszellemült arcunk rezdülését, lázas igyekezetünket, játékos lazaságunkat, és ők is olyanok szeretnének majd lenni, akinek kihívás, játék a munkája, érték, amit tesz, örömöt, segítséget, könnyebbséget visz környezete életébe.

Napok óta fáradtság és rosszkedv gyötört, nehezen indultak a reggelek akkortájt. Ez a vidám ritmusú vonatfütty ott az álom és ébrenlét határán, az első jelzés a lassan beáramló valóságból olyan volt, mint egy varázsige, amely megtörte a monoton szürkeség hatalmát, és visszahozta szemembe a derűt.