– Ha akt, akkor mindenképpen női testre gondolunk. Férfiakról kevés meztelen kép készül.
– Én sem készítek férfiaktokat. Számomra a női test az ideális forma, Isten által tervezett tökéletes vonalak, amelyet nem lehet überelni, ami hibáival együtt tökéletes. Nem attól születnek jó munkák, hogy egy bombázót fotózok, hanem attól, hogy megpróbálom kihozni a szépet bárkiből. És ki lehet hozni. A nőnél szebb ugyanis nem létezik. Számomra a szépség etalonja a női test: annak a vonalai, formái.
– Mióta készítesz meztelen képeket, és miért vált ez a kedvenc témáddá?
– 25 évvel ezelőtt készítettem az első aktfotót, még a kilencvenes évek elején, amikor ez tabu volt. Ahhoz, hogy kijussanak az aktképek az országból, és részt vegyenek nemzetközi versenyeken, többlépcsős cenzúrán mentek keresztül. Ez nagy kihívás volt, de sikerült, mivel nagyon kreatívvá tette a művészeket. Később már egyre több aktkép készült annak ellenére, hogy Erdélyben a mai napig észlelhető egyfajta álprűdség.
Olyan társadalomban élünk, ahol az aktfotózást a szexualitással, a pornográfiával asszociálják, ami teljesen valótlan dolog, annak ellenére, hogy tényleg egy hajszál választja el a művészi aktfotót egy szexképtől. Elég egy gesztus vagy pár milliméter, és máris átszakad ez a keskeny határ.
– Nehéz munka meztelen képeket készíteni egy nőről?
– Az akt talán a legnehezebb fotós műfaj. Óriási bizalomra, összhangra van szükség a fotós és a modell között, így az első pár találkozás alatt csak ismerkedünk, összeszokunk. A kezdeti ügyetlenkedések eredménye a döntő, mert ha azok jól sikerülnek, a modellnek tetszik, akkor nyert ügyünk van. Saját tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy a nők nyolcvan százaléka gátlásos.
A nők önmagukért (is) kérnek aktot, mondja a művész
Én úgy érzem, hogy aktfotósként kicsit terapeuta is vagyok, hiszen a képekkel megpróbálom meggyőzni őket arról, hogy szépek. Van olyan modellem, akit tíz éve fotózok, minden évben egy hetet erre szánunk, és ő ezáltal feltöltődik egy évre. Fél attól, hogy öregszik, elveszti az alakját, és a fotók által megbizonyosodik arról, hogy még mindig szép.
– Gyönyörű fotósorozat készült néhány éve a nő és a hangszerek témában.
– Felkértek, hogy készítsek a Szebeni Nemzetközi Jazzfesztiválra egy fotósorozatot: különböző klasszikus hangszerek legyenek rajta, és a nő. Keressünk párhuzamot a női test és a hangszerek formái, vonalai között. Szerencsés helyzet volt, mert a modell szerette a hangszereket, szeretet volt abban, ahogyan hozzájuk nyúlt, megfogta, átölelte őket. Úgy fogalmaznám meg, hogy ez a női test és a klasszikus hangszerek erotikus tánca lett.
– Többnyire fekete-fehér képeket készítesz. Miért?
– Mert úgy gondolom, hogy az igazi művészfotó fekete-fehér. Ha a színek nem adnak valami pluszt a képnek, akkor nincs értelme használni, mert elvonja a figyelmet a kép igazi üzenetéről, és a hatása is más. A fekete-fehér kép ugyanakkor időtlen, nem lehet megállapítani, hogy 30–40 évvel ezelőtt készült vagy most.
Az akt esetében pedig a fénnyel való játék, a fény-árnyék játéka jobban érvényesül. Ugyanakkor a digitális helyett az analóg fényképezést részesítem előnyben, mert a mai modern technikával szinte bárki tud kiváló minőségű képet készíteni, ám az analóg fényképezés kézi munka. Hibák csúsznak bele, mint minden kézi munkába, de ezek teszik értékessé. Olyan, mint a női test, amelyben hibák vannak, és bár sokan kérik, hogy tüntessem el azokat, lebeszélem őket. Ami túl tökéletes, annak műhatása van. A fotókat is a hibák teszik tökéletessé.
– Az aktokon kívül milyen témában fotózol még szívesen?
– A szociofotót szeretem, illetve utazáskor is szívesen fényképezek más kultúrákat. Sokszor elmondom a diákjaimnak is, hogy ha elmennek kirándulni, ne saját magukat fotózzák a híres épületek előtt. Készítsenek inkább fotót az ott élő emberekről, arról a kultúráról, fotózzák az utcákat, ahol élet van, és ha ezeket nézik vissza évek múlva, még az illatokra is emlékezni fognak.
Kiemelt kép: Rab Zoltán
