Baczó Tünde nevét főként azok ismerik, akik jártasak a mozgásszínház világában, de színészként is szerepelt néhány előadásban. A fiatal rendező-táncos-koreográfustól sokan tanulhatnak, ugyanakkor ő is folyamatosan fejlődni szeretne. Szavaival élve: az agya dolgozik ezerrel. Mindkettőnk szenvedélye a tánc, nem volt nehéz tehát ráhangolódni a ritmus és mozgás világára.
{hirdetes}
– Már gyerekkorodban is érdekelt a tánc?
– Tudat alatt mindig foglalkoztatott. Nemrég megtaláltam néhány verset, képet, naplót, és mindegyikben ott van. Bármihez fogtam, bármilyen gondolatom volt, mindig szembejött, egyszer csak nem engedtem el, és attól a perctől kezdve száz százalékban figyelek rá…
– Miért éppen kortárs tánc?
– Láttam egy darabot Marosvásárhelyen, aminek akkora hatalma volt fölöttem, hogy azt mondtam: ezt akarom követni, mert imádom a színházat, a mozgást, és jó lenne ötvözni a kettőt. Sikerült…, ezért is ilyen jellegűek az előadásaim, amilyenek.
– Néhány produkcióban prózai részeket is kaptál.
– De a zongoristával ki táncol? című előadásban több szöveg is van. Improvizációk során születtek meg, emiatt sohasem esett nehezemre kimondani. A színésznek egy mozgássor jelenthet kihívást, nekem táncosként a szöveg. A Peer Gynt-ben is volt szöveges részem, és bevallom, hogy amiatt izgultam a legjobban.
Fotó: Bíró Márton
– A 7/7 (egy nő, hét szerepben – szerk. megj.) című előadásodban csak mozgás van, még sincs könnyű dolgod. Mondhatni, nem támaszkodhatsz senkire.
– Azt hittem, a szólóelőadás a legkönnyebb, egyedül vagy, és táncolsz. De nem egyszerű bemenni úgy a próbaterembe, hogy senkivel sem beszélheted meg a dolgokat. Csak magadra számíthatsz. A Mária Terézia-bástyában próbáltam Temesváron, ennél ideálisabb próbaterem nem hiszem, hogy létezik: besüt a nap, hatalmas a parkett, és az egésznek nagyon pozitív energiája van. Összeállítottam magamnak egy programot, és igyekeztem pontosan beérni délelőtt tízre. Miután beértem, fél órán keresztül mostam a padlót, egyfajta felkészülés volt a próbafolyamatra. Volt egy idős takarítónő, szeretett volna segíteni, de nem engedtem, és bár nem értette, miért ellenkezem, ott ült végig. Fontos része volt a próbafolyamatomnak, mert a tekintete mindig visszatükrözte, milyen úton haladok.
– Mennyire vitted bele a saját személyiséged az előadásba?
– Százszázalékosan. Anyukámmal sokat beszélgettem a nagyon pici gyerekkori dolgaimról, amelyekre nem emlékeztem. Minden információra szükségem volt ahhoz, hogy az előadás teljes mértékben őszinte legyen. A próbafolyamat során fájdalmas mélypontokhoz is eljutottam, és folyamatosan feszegettem a határaimat. Mindez kellett ahhoz, hogy az előadás azt tükrözze, ami és aki vagyok.
– Ezúttal a hajad is kellék volt…
– Nem akarom föltétlenül úgy használni, már csak azért sem, mert kezelhetetlen a színpadon, önálló életet él. Az egyik jelenetben azonban szükség volt rá, a segítségével megteremtettem azt a pillanatot, amit szerettem volna megmutatni a nézőknek.
– Elégedett vagy a produkcióval?
– Igen, az én gyerekem, akire nagyon büszke vagyok. Szerintem egy előadás sosincs kész teljesen, folyamatosan fejlődik, velem együtt érik. A 7/7-et sokáig szeretném játszani. Ameddig bírja a fizikumom, sőt, utána is, mert akkor is én leszek a színpadon.
– Koreográfus is vagy. A színészek mennyire fogadják el az utasításaidat?
– Marosvásárhelyen volt egy nagyon jó próbafolyamatunk, a Hogyne, drágám! című előadást koreografáltam. A bemutatón Nagy István színművész odajött hozzám, és azt mondta: nem gondolta volna, hogy egy koreográfussal békességben, családiasan és vidáman is lehet dolgozni. Tiszteletben tartom a színészt, nem vagyok önző, és mindent megteszek, hogy jól érezze magát a közös munka során.
– Számos hazai városban is dolgozol. Lehet bírni az állandó utazgatást?
– Azt nem bírom, ha sokáig vagyok egy helyen. Tibivel megszoktuk (férje, Cári Tibor, zeneszerző – szerk. megj.) ezt a vándorlást, visszük magunkkal a kávéfőzőt, az edényeket, ennek is van egy hangulata. Azt, hogy új emberekkel dolgozol, új társulattal, és mindenhol barátokat találsz, nem pótolja semmi.
– Több közös előadásotok volt a férjeddel. Hogy tudjátok a magánéletet összehangolni a munkával?
– Amikor együtt dolgozunk, olyanok vagyunk, mint két kolléga, nem édesgetjük egymást. Mindig komolyan vesszük a munkát. Szeretjük a kihívásokat, keressük a közös hangokat. Mi ketten minden szempontból egy egészet alkotunk.
Kiemelt kép: Adi Bulboaca
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2015. novemberi lapszámában jelent meg.
