Amikor még nem laktam Székelyföldön, csak nyaralni jártunk ide, mindig megcsodáltam a gyönyörű székelykapukat Máréfalván. Nem tudtam róluk sokat, láttam, hogy régiek, némelyik nagyon régi, és láttam, hogy becsben tartják. De hogy ki áll a megőrzött kapuk mögött, fogalmam sem volt róla, bár feltűnt, hogy egy településen belül milyen sok épen maradt kapu van, máshol ennyit, egy helyen nem találni, ez biztosan nem véletlen. Később, amikor már Csíkban éltem, hallottam Kovács Piroska néniről, a kapumentőről. Tanítónő volt, és már a kommunizmus alatt, amikor akár börtön is járhatott volna érte, mentette a település székelykapuit férjével, Misi bácsival együtt. Kezdetben volt egy füzetkéje, abba rajzolta a kapuk mintakincsét, amikor még fényképezőgépe sem volt. Publikációkat írt, kapunapokat szervezett. Házuk szellemi műhelyként működött, a környék értelmisége gyakran gyűlt össze náluk, egy-egy pohár bor mellett folyt a beszélgetés a múlt értékeinek megőrzéséről, Székelyföld jövőjéről. Mert a kettő kéz a kézben jár.
Hatalmas siker Lisszabonban
Piroska nénit az örökségvédelem területén végzett elkötelezett szolgálatáért Europa Nostra-díjra jelölték. Ez egy igen komoly Európai Uniós kitüntetés, hihetetlenül nagy dolog elnyerni. 2012-ben Lisszabonban, Portugália fővárosában zajlott a díjátadó ünnepség, az Unesco világörökség listás Szent Jeromos-kolostorban. Újságíróként ott voltam Piroska nénivel, amikor megkapta a díjat. Libabőrös este volt!
Még tavasszal kihirdették, hogy ki az a 28 európai szakember, akit abban az évben kitüntetnek. Ám a hat nagydíj csak ott, aznap este, az ünnepségen derült ki. És Piroska néni benne volt a hatban is! Fergeteges siker!
Az ünnepség előtt, még a szálloda folyosóján összefutottam vele, gyönyörű bordó ruha volt rajta.
Ünnep Lisszabonban /fotó: Hargita Megye Tanácsa
– Milyen viselet ez, Piroska néni? – kérdeztem.
– Máréfalvi – válaszolta, majd mivel kérdő tekintetemet továbbra is ráfüggesztettem, kicsit élesen hozzátette:
– Menyecske...
Imádtam! Ekkor volt nyolcvan éves. Életében ekkor ült először repülőn, és nagyon élvezte. A díjat Placido Domingo adta át, a kitüntetetteknek tartaniuk kellett egy 2 perces köszönő beszédet. Piroska néni ezt magyarul tette meg.
Szálltak a magyar szavak a Szent Jeromos-kolostor 700 éves falai között, és bár a közönség egy hangot sem értett belőlük, lélegzetvisszafojtva hallgatta ezt a kicsi asszonyt a gyönyörű székely viseletében.
„Székelyföldet hoztam magammal Portugáliába, a díj – úgy vélem – egész Székelyföldnek szól” – mondta. Míg élek, nem felejtem el.
Később, már itthon, Máréfalván beszélgettünk az ünnepségről házuk tornácán. Szóba jött, hogy egész Európa ünnepelte azt, amit itthon nem minden esetben becsülünk meg.
Mindig volt nála házibor, én pedig mindig vittem csokoládét. A férjem is ott volt, hárman ücsörögtünk a napsütésben.
Azt hiszem, barátok voltunk. Furcsa ezt így leírni, hiszen tetemes volt a korkülönbség köztünk, de mégis olyan egyformán láttunk dolgokat, hogy az évek nem állhattak közénk. Sokat beszélgettünk Székelyföld értékeiről. Arról, hogy miért gondolják az emberek, hogy szép, ha pirosra vakolják a házukat, pedig Székelyföldön soha nem volt divat a piros épület. Fejlődés, ha hozzuk magunkkal a külföldi példát, vagy a hagyományok lerombolása? Hol van a határ a modern világ és a régmúlt értékeinek megőrzése között? Piroska néni azt mondta, véleménye szerint a piros ház nem a modernitás jelképe. Valami félremagyarázott tehetősséget sugall, hogy tessék, én tudok mást, különbet, mint a régiek. Pedig jó lenne, ha Székelyföldön is értéknek tekintenénk azt, amit Európa is elismer, ami miatt turisták ezrei jönnek megcsodálni a régiót. A gyökereket, az alapot, amire jövőt lehet építeni.
De akkor skanzen lesz Székelyföld, vagy nem?
Nem. Annyi jó példát látni mostanság, hogyan lehet régi házban, régi kapu mögött modern életet élni, hogy nem kell azon aggódni, valami komfort kimarad az életünkből, ha nem építünk kacsalábon forgó palotát. A baráti körünkben többen is laknak régi székely parasztházban, megvették vagy örökölték, majd felújították. Van bennük fürdőszoba, mosogatógép, wifi, minden, amire szükség van a mai világban, a gyerekek az egyszerre hagyományos és modern otthonból oviba, suliba indulnak reggel. Ezekben a házakban ébredni akkora élmény, hogy nem is lehet szavakba önteni. Ez egy életérzés. Olyan hangulata van ezeknek a házaknak, amilyen soha nem lesz egy modern, manapság építettnek. Ezeknek a házaknak lelkük van! Történetük! Mesélnek!
Zetelaki kapu /fotó: Hargita Megye Tanácsa
Ezek megőrzéséhez valahogyan át kellene értékelni és szervezni a dolgokat.
Eszembe jut egy évekkel ezelőtti történet. Gál Sándor ’48-as honvéd vezérőrnagy székelykapuja Csíkszentgyörgyön évtizedeken keresztül düledezett, gyakorlatilag kirohadt. Nem volt egyszerű a történet, mert tulajdonjogi viták is voltak ott, de egy ilyen fontos történelmi, a magyarság szempontjából hihetetlenül fontos érték megőrzésénél nem lehet akadály! És miközben Gál Sándor kapuja majd’ kidőlt, Csíkszeredában, március 15-én minden évben hordtuk a méregdrága koszorúkat Gál Sándor szobrára...
Egyik évben felmerült, hogy mi lenne, ha ezen az ünnepségen csak főhajtással tisztelegnénk, a koszorú árát pedig összegyűjtenénk a kapu megmentésére.
Nem lehet, mert... És itt jöttek a magyarázatok. Mi lesz az ünnepséggel, évtizedek óta ez a menete, mit fognak szólni a résztvevő vezetők stb. Persze nehéz egy közösség jól bevált receptjein változtatni, de vannak esetek, amikor megérné. Végül a kaput a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. segítségével, a megyei önkormányzat székelykapu-programja és a Piroska néni által alapított Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület révén sikerült megmenteni az enyészettől, ma már Gál Sándor házával együtt a csíkszentgyörgyi polgármesteri hivatal mögött áll.
Na, így működik!
Szüksége van a közösségnek az olyan átütő személyiségekre, mint Piroska néni. Olyan okosan tudta meggyőzni az embereket, miért ne vágják ki és tüzeljék el a régi kapukat, hogy szinte észre sem vették, hogy megváltozott a gondolkodásmódjuk. Nemcsak mentette a kapukat, hanem arra is vigyázott, hogy ne faragjanak rájuk a hagyományoktól eltérő, manapság felkapott, divatból elterjedt, idegen mintákat, ne fessenek nem hagyományos színeket. Egy korábbi interjúban mesélte nekem:
– A direkt módszer nem működik. A nevelő munka hosszú távú, okosan kell csinálni. Például kapunapot szerveztem, amelyre meghívtam a szakembereken kívül a régi, műemlékkapuk tulajdonosait is. Előtte az egyik máréfalvi férfi azt mondta nekem, lebontja az övét, mert elvégre nem lehet minden régi lomot tartani, ez meg dől ki. „Olyat csinálok a helyére, meglátja, hogy hét nyelven beszél majd“ – mondta. Meghívtam őt is. Ezen a szakmai napon helyeztük fel az egyik műemlékkapura az ezt jelölő táblácskát. Kérdeztem a tulajdonost, Erzsikét, hogy ugye van egy kis pálinkátok? Van, mondta. Na, akkor süssél hozzá egy kis pánkót is, megvendégeljük a városiakat. Nagyon jól sikerült kis avató kerekedett, sokan voltak, a sajtó is kijött. Mikor vége lett az ünnepségnek, odasomfordált hozzám, aki le akarta bontani előtte a régi kapuját:
„Tanár néni, ejsze nem bontom le, ha ennyien nézegetik, fotózzák.“ Na, így működik!
Gazdag Székelyföld, hogy ilyen értékes emberei vannak, mint Piroska néni. És bár már nincs velünk, tudom, hogy onnan, föntről néz minket, és vigyázó szemét Székelyföldre veti. Biztos vagyok benne, ha felállítanak egy giccses székelykaput valahol Udvarhely-, Gyergyó- vagy Csíkszéken, aznap nem véletlenül mennydörög és gyűlik a fekete felhő a Hargita fölött.
