Az alábbi eset nem velünk történt, természetesen, hanem egy barátunkkal, aki nem szeretné magát felfedni és előtérbe tolni, te úgyis írsz, neked már mindegy, aszongya, írd meg te, mintha veled történt volna. Szó se róla, replikáztam, azért van az idézőjel, hogy rádkenjem szépen az egészet, te is nyugodtan megírhatnád – és így tovább. Kicsit aztán összekaptunk a honoron, de végül megegyeztünk, hogy elosztjuk fifti-fiftibe, a kurva életbe is.
„Tudod, kezdte a barátom, az ember nehezen türtőzteti meg magát, különben is magyarok vagyunk, a káromkodás a vérünkbe van kódolva, javítsd, ha ez képzavar, nyugi, ennyi belefér, szóval a vérünkben van, nem is tudok elképzelni egy kulturált közlekedési vitahelyzetet, amelyikben ne hangoznának el a következő szavak, figyelj, inkább ne mondd ki őket, úgyis kihúzzák, oké, nem mondom, de látom a szemeden, pontosan tudod, melyik szavakra gondolok, naná, hogy tudom, benne van a kollektív tudatalattimban, bár, tettem hozzá gyorsan, én sosem használom őket, kivált a gyerekek előtt nem! Én viszont igen, így a barátom, úgyse tudják meg a nevemet, el merem mondani nyugodtan. Haladjunk, öregem.
Szóval bevallom, folytatta, elég sokat káromkodok, rutinból is, az ember csak egy kicsit ráüt a kalapáccsal az ujjára, s máris lantra fakad benne egy költő… egy káromkodásköltő.
Maradjunk annyiban, hogy ha büntetnék, már börtönben ülnék.
És ugye születtek a gyerekek, szépen, sorban. Gondolom, nem kell neked mondanom, milyen cuki egy gyerek, ahogy totyog, meg jön-megy, pakol, rendez, pálinkát iszik és káromkodik ügyesen, mint a felnőttek. Így volt ez nálunk is, jött a két kis csirkefogó szép sorban, és alig kezdtek el beszélni, máris tök cukin utánoztak, majd megszakadtunk a feleségemmel a röhögéstől, mikor nagy pöszén meg raccsolva elkezdték, hogy a kuj… ja, bocs. Szóval ennivalók voltak.
Nem is volt baj, amíg óvodába nem kerültek, de ott hirtelen kicsit kínos lett… egyszer behívatott az óvó néni, vádló arccal felmutatott egy papírlapot, ezeket mondta ma a gyermekük, hát nem aranyos, mosolyogtam szelíd atyai büszkeséggel, de olyant nézett rám, hogy mentem lehervadt rólam a mosoly, amúgy a szexepilem, az egyik szexepilem… Bocsánat, beszélünk vele, motyogta a feleségem, de én úgy gondoltam, megmutatom, milyen az igazi férfi, biztosan az óvodában tanulta, toppantottam erélyesen, manapság úgy beszélnek már az óvodában is, mint a parlamentben, folytattam, megcsillogtatva huncut humoromat (is).
Az óvó néni csak rám nézett, és lesújtó tekintettel a lap aljára mutatott, ahol szép óvónéni-betűkkel írta, hogy »eztet mind apukámtól tanultam«, szó szerinti idézet a gyerekétől, dörögte a néni – egyáltalán nem óvó hangon.
Elég meleg lett lábunk alatt a talaj, karon ragadtam hát a feleségemet, és emelt fővel távoztunk az óvodából, ahol képes és így beszél a többi gyerek… aztán visszaóvakodtunk a fiunkért, aki vidáman kurjongatta a kacskaringós káromkodásokat, mert abból, hogy három felnőtt ilyen sokáig tanácskozott a dologról, azt a következtetést vonta le, hogy ez valami übejmenő dolog. (Már a kis csoporttársaknak is megtanított pár érdekesebb kifejezést, hálásak is voltak a szüleik, hogy elvégeztük helyettük a piszkos munkát, sokáig üldöztek jókívánságaikkal.)
Elég nehéz volt elmagyarázni a szentemnek, hogy fogja vissza magát, mert ebből csak a baj van, de valahogy leszoktattuk róla, vért izzadtunk, persze, ne tudd meg, csakhogy én elkövettem egy újabb hibát…
Tudod, soha nem értettem igazán a focihoz, de akkoriban a fiam már napok óta nyűgölt, hogy soroljak neki focistaneveket… nekem meg rémlett valami, és egyre erősebb lett, ahogy elkezdtem felidézni gyermekkorom hajnalát, szóval mondom neki, hogy ott van például a Vaffanculo… az egy igen nagy olasz focista! Hű, megörül a gyerek, egyből megtanulja, mondja úton-útfélen minden szembejövőnek, nem hallott róla senki, néztek is a népek, milyen okosak vagyunk.
Csakhogy bennem mind motoszkált valami, nyugtalanított úgyszólván, hogy csak nem mondtam hülyeséget… ezért szépen megszótáraztam… na de ekkor már jött is az sms az óvó nénitől, hogy van az olasz gyerek a csoportban, Luigi, volt nagy sírás, menjek csak be szépen kicsikét elbeszélgetni… Laposkúszásban érkeztem, kértem a bocsánatot és vittem haza a gyereket, útközben meg próbáltam kedélyesen és atyai méltóságomat megőrizve elmagyarázni neki, hogy hát apuci tévedett, kicsit, mondom, kicsit rosszul emlékezett, sajnos a Vaffanculo nem egy olasz focista, hanem egy nagyon csúnya, de legalább – öröm az ürömben – szintén olasz szó, ugye, gyere szépen, próbáljuk meg mnemotechnikával elfelejteni… hát sejtheted. Mai napig kedvenc szava, sőt újított is rajta, mostanában Váffánkúrónak mondja (megy az r betű is).
Most már nagyok mindketten, és bármilyen káromkodás kicsúszik a szájukon például házifeladat-írás közben, egyből rám kenik, »Apááától tanuuultuk!«, üvöltik kedélyesen, pedig esküszöm, olyanokat mondanak, amiket nem is értek, de mindegy, nem maradt sok erkölcsi alapom papolni nekik…”
Szomorúan néztünk, ittunk, majd felidéztük a költő szavait: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek…” És attól kezdve vigyáztunk – csak hát már kicsit későn. Vagyis csak ő „csak hát már kicsit későn”, én nem, én nem vagyok olyan… ezt igazán bárki megmondhassa, aki hallott pár tizedmásodperccel azután, hogy az ujjamra basztam a kocsiajtót.
Kiemelt kép: Shutterstock
