A hal legyen veled – és a te lelkeddel

Évek óta küzdünk csemetéinkkel állattartásfronton. Miszerint ló, tigris, de legalább axolotl. A díszaxolotl olyan, mint egy mozgó ág, csak fehér, és igencsak ijesztő, ha éjjel a fürdőszobába menvén találkozik vele az ember a konyhapult sarkánál. Vagy az a tigris? Egen. Szóval kutya, macska, de beérték volna egy tehénnel is, ha nem lehet, akkor egy bocival, az épp elfér a teraszon.

Mindenki tudja, hogy ilyenkor a józan ész szava mit sem ér: nem is fér el a boci a teraszon, mert nem tud megfordulni, félek az axolotltól, különben is alig tudtam leírni ragozva, nemhogy kimondani, a tigris megeszi a legódat – semmi nem használ.

Úgyhogy felelősségteljes szülőként konzultáltam más szülőkkel és az internettel is (öreg hiba), és megtudtam, hogy a gyerekek körülbelül két hétig örülnek egy-egy állatnak, aztán soha többé rájuk se néznek, hordhatom le tizenöt évig (vagy meddig él egy ilyen dög) a kutyát én a blokk elé, s lapátolhatom a teraszról a ganét az alsó szomszédhoz naphosszat.

Igen ravasz elhatározásra jutottam hát: halat veszünk. A hal – ugye – jóval kevesebb sétát igényel, és végül is nem futkos el, mint egy kutya, ha jól megkötjük a pórázzal, és nem szőrös, mint egy macska, ha odafigyelünk a szőrháztartására, legfeljebb ikrát ürít kacéran.

Igen, a költő szavaival szólok, mert minden írásban kell egy kis irodalmi kitekintés, különben axolotlként (nem tudok szabadulni ettől a gyönyörű szótól és toldalékolt alakjaitól) élem le a következő életemet: „A költő ír, a macska / miákol és az eb vonít s a kis halacska / ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én…” satöbbi, amúgy tényleg mindent.

Mi a csuda az az axolotl?

Elmentünk hát a halasboltba, ahol vettünk akváriumot meg szűrőt meg tápot meg pépet meg etetőtálkát meg pórázt meg növényt meg homokot meg kavicsot meg akváriumdíszt (elsüllyedt tengeralattjáró-makett, illetve romantikus várkastély Skóciában-t) meg halsétáltató pulóvert meg vizet meg cseppeket meg magát a halat, sőt magukat a halakat. Ez utóbbiak száma változónak bizonyult, mert a beltenyésztésnek hála kettő igen hamar elpusztult. Volt is sírás, a feleségem vádlón nézett rám, kellett neked hal, most itt bőgnek a gyermekek, milyen felnőttek lesznek szegények, ha már most összetörjük a kis lelküket satöbbi, egy jó feleség ezer dolgot el tud nézni szemmel, anélkül, hogy kinyitná a száját. (És a járása is beszédes.)

És kérem, lehet, hogy nekem nem olyanok a gyermekeim, mint az interneten (igaz, nem is onnan vettük/rendeltük őket, hanem mi magunk csináltuk, ahogy kell és ahogy az már szokás jobb családoknál) vagy mint a barátaiméi, mert immár negyedik hónapja halazunk, és még nem unták meg, még mindig nem nekem kell lehordani őket a blokk elé (na ugye, nyehehe), etetik, itatják, versenyekre és haliskolába hordják mindegyiket, tisztába teszik az akváriumot.

Nekem csak meg kell szívni a slagot, hogy az első korty akváriumlét én kapjam, de aki kannázott már benzint, tudja, hogy ezt is túl lehet élni, csak fél óráig nem szabad rágyújtani utána…

Mindegyik halnak neve van, és saját története, a gyerkőcök minden rezdülésükre figyelnek, megtanulják azokat a dolgokat is, amiket más szülőknek a virággal meg a méhecskével kell elmondaniuk – megszületett az első négy kishal, hát meg kell őket zabálni, mondjuk, így gondolja a sötét harcsa is, amelyik az akvárium aljában piszmog.

Most abban gondolkodunk, hogy az én dolgozószobámat feltöltjük vízzel, hogy nagyban mehessen az ipar, és veszünk végre néhány tehenet meg axolotlot, remélem, nem jönnek ki a szobából éjjel, mert akkor úgy járok, mint a főhős-narrátorék Az elfoglalt ház című Cortázar-novellában… mindenesetre beszerzek egy axolotltriasztó spray-t. (Ezt tessenek kimondani hangosan még elmentükben, keziccsókolom.)

Fotó: Shutterstock