Álltam Bécsben a „Meztelen férfiak 1800-tól napjainkig” kiállításon és legalább akkora odaadással bámultam a hölgylátogatókat, mint a legnevesebb művészek férfi aktjait. Ők is engem. A kiállítás része voltam. Ruhában. Legalábbis minden látszat szerint fel voltam öltözve. Azt hiszem, hogy azon a kiállításon értettem meg igazán, hogy van férfi a belőtt sérón és a konditermen túl is. Addig két sík létezett:
a férfiúi és az emberi. Ezt a kettőt gondosan külön menüben árultam. Az egyik ígért, hogy vadászhasson, a másik mesélt a reggeli kávénál, hogy újra szembenézhessen önmagával a tükörben.
Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy a nők tesznek igazán férfivá. Nemrég rá kellett jönnöm, hogy ők azok, akik által emberi lehetek.
Csakis az „emberi” jelzővel jelölhetem a tesztoszteron-gőzből előbújt lényt, akit már nem a tekintete súlya, az inggallér szöge, az ölelésnél befeszített bicepsz határoz meg, vagy az, hogy kívülről fújja a DeWalt fúrógép összes márkáját, és az autója őszi műszaki vizsga eredményét már márciusban tudja.
Egy nőnek a férfi élmény, az ember pedig társ.
A férfi egy szerep. A férfi az egó. A férfit nehéz megtartani. Ő megtanulta, hogy mire van szüksége a túléléshez. Benne folyton fenn kell tartani a vágyat, ami a kezdetektől hajtja. Ez fárasztó. Nagyon fárasztó.
A szerepre való felkészülés hosszadalmas, és fájó a partnereknek, akik a nőt játszák. Aztán akár évekbe is beletelik, hogy végre szembeülhessünk egy tükörrel, ami ismét megmutatja az embert legbelül. 34 éven át küzdöttem a fiúval, a legénnyel, a sráccal, a pasassal, a férfival, a férjjel. Küzdöttem a szereppel, amit választottam, és amit választottak mások nekem.
A férfit két nő teszi emberré: az aki mellett megszületünk, és az, aki mellett majd meghalunk.
Akkor hívta elő belőlem az embert, amikor a legedzettebb férfi sem tudott volna védekezni. A hajnali kávé mellett, a meztelen cigifüstben. A végtelenül hosszú csendek. A tekintetek monológja. A fűtetlen kisszoba forrósága. Az egybeforrt szavak. A közösen befejezett mondatok. Az a nehezen leírható bizonyosság, amit legkönnyebb szerelemmé fojtani, de sokkal több annál. Most itt áll a vállam fölött, masszírozza a nyakamat. Érzem, ahogy hátba rúg a 8 hónapos kislányom a pocakjában.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
