Beleizzadt az egész teste. Főleg a halántéka izzadt le, a hajának néhány rakoncátlan tincsét oda is ragasztotta. De ez sem volt elég: a hátán érezte, hogy komótos cseppek gördülnek le, volt olyan, amit nem ért el a kórházi hálóing, így az szabadon kúszott le egészen a fenekének az ívéig. Ott megtalálta a kis sáncot, és rohant is le, hogy összekeveredjen a magzatvízzel, ami már a nagy labdára terített lepedőn volt. Azt hitte, hogy már minden kijött belőle, még csak a gyerek nem, de akárhányszor mozdult a labdán ülve, annyiszor jött még finom szagú meleg lé.
Mindenki azt mondta, hogy fájni fog. Nemhiába hívják fájásnak. Egész életében egyetlenegy nővel találkozott, aki azt mondta, nem érti, miért hívják fájásnak. Persze géppel mérhető, ő is úgy sétált be, hogy amikor felrakták a tappancsokat, nem értették, hogyan jöhetett el saját lábán, ilyen fájásokkal már nem sétálgatnak a szülő anyák. De az nem fájás, az valahogy egy megnyugtató valami, ami az egész testet bejárja, belülről, intenzív, de ez az intenzitás azt jelenti, hogy nagy dolog történik. Az élet legnagyobb dolga. Azt a gépek pedig fájásnak érzékelik.
Ez jutott eszébe, és az a nő, akivel ennyire soha nem értett egyet. Ez járt a fejében, miközben a nagy labdán ringatózott, és egyre gyakrabban jöttek az összehúzódások. Mellette a férje egyre többször kellett megszakítsa Csernus A férfi könyvének olvasását, már azt sem tudta, hogy mit olvas, a feleség viszont ragaszkodott, hogy olvassa, hallja, hogy itt van, érezze a hangja bársonyát, azt sem bánta, ha épp a férfiakat szapulta a könyv. Ő tudta, hogy nem minden férfi puhapöcs, hiszen itt, mellette ez minden, csak az nem.
Fájások: nem azok, ezek a föld leghelyénvalóbb érzései.
Ennyire nem tudta, hogy valaha érezte-e rendben a dolgokat, érezte-e valaha, hogy a teste egy gyönyörű ajándék, hogy Isten is létezik, hiszen ennyire tökéletes összhangot tud-e más teremteni? Énekelt, mélyről jövő szavak nélküli dallamot. Lélegzett, izzadt, és erős volt.
A labdáról egyszer, hirtelen kiáltott egyet, ezt most nem magának, hanem a nővérnek, hogy jöjjön, mert tolófájásai vannak. A nővér, amíg jött, addig a férje segítette fel az ágyra, és az első szülésénél már megtanultan lélegzett, és átadta magát a testének, irányítsa az, mert az tudja, hogy most mit kell tenni.
Négy tolófájás. Ezt is utálja, hogy így hívják. Nem fájás az, ösztön az.
Kislány. És örült, tiszta szívéből, hogy kislány, majd ő is alkothat, életet. Préselhet, fájhat, énekelhet hangosan szavak nélküli dallamot, és érezheti mélyen, zsigerből ösztönösen, hogy ennél nagyobbat alkotni nem lehet.
Kiemelt kép: Shutterstock
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. márciusi lapszámában jelent meg.
