Még a Facebook és az ott keringő mindenféle jó tanácsok ideje előtt úgy negyed órával voltam várandós, így mivel nem voltam tisztában azzal, hogy mennyi minden ölhet meg, és mennyire kell a gyerek életével előre tervezni, a fent vázoltakkal nem is foglalkoztam. Amellett, hogy egyben legyen és jól, csupán egy fogadalmam volt: anyaként sem engedem, hogy a társadalmi normák és a nagykönyvek sablonjai megfertőzzék. Akartam, hogy tudja, már mikor csoszog, hogy nem csak az a jó, ami többségi mércével normális, és a saját igényeit nem fogja felülírni egy britt tudós kutatása, vagy a szomszédasszony meglátása sem.
Négy éves lehetett, mikor egy délután nekem szögezte a kérdést: anya, szerinted egy fiú- fiúba, vagy lány lányba lehet szerelmes?
Hazudnék, ha azt mondanám, nem lepett meg a kérdés, de mivel mindig ilyen kaliberű spontán témákkal rukkolt elő, nem sokat foglalkoztam a miértekkel. Összebújtunk és elbeszélgettünk az érzelmekről, amolyan ovis módon, egyszerűen. Igen, bárki bárkit szerethet, és ha az ugyanolyan nemű vagy nevű, az sosem baj, hisz ha valaki szerelmes, az csak szép dolog lehet. Meg a szerelem más, mint a barátság, de az sosem árt, ha a szerelmünk kicsit a barátunk is egyben. Bólogatva szívta magába a mondandóm, és nagyon elégedetten tért vissza a játékaihoz. Én pedig megveregettem a vállam, hogy milyen jól kezeltem ezt a helyzetet is.
Teltek az évek, jött az ovi, aztán hirtelen a suli, rengeteg impulzus, csomó új ember és az általunk felépített buborékvilágot rengeteg mikróvalóság megtorpedózta, de mindig hősiesen álltuk az ostromokat. Nem volt könnyű, rengeteg hajmeresztő bölcsességgel érkezett haza, de szerencsére sosem felejtette el az aranyszabályt: mindent megbeszélünk, ami nem tiszta, rákérdezünk és semmit sem hiszünk el, mert hallottuk a játszótéren.
Nemrégiben viszont fültanúja lehettem egy csicsergő csajszis csevelynek.
Miközben több lánykával elemezték a messenger adta matrica-lehetőségeket, felfedezték, hogy a frissítés után az emoticonok között előbukkant a fiú-fiú és a lány-lány szívecskés, puszilkodós pár.
Míg az én porontyom nem adott ennek semmi figyelmet, a barátnői harsányan nevetgéltek, fújjogtattak és mindenféle válogatott csúfolódással illeték azokat. Hallottam, amint a lányom, a maga tíz éves bölcsességével próbál diplomatikusan reagálni, persze a csapat hamar leszólta és vele is csúfolódni kezdtek. Belesve a szobába láttam, hogy a lányom nagyon zavarodottan ül a sarokban, kivonulva a körből bámulja az undort mímelő, röhécselő bandát.
Bűntudatom lett. Elgondolkoztam, hogy vajon azzal, hogy a lányomnak az én értékrendem tanítom, amit egyébként helyesnek ítélek meg, mennyire ártok neki?
Kiteszem annak, hogy netán kinevessék, kirekesszék? Hogy megbélyegezzék, mert másként gondolkodik? Hisz nagyon jól ismerem a „normatívát”, azt kellett volna beleoltanom, hogy minél simulékonyabban kapja meg a helyét az egysíkú kirakós darabjaként?
Milyen jogon nehezítem meg a gyerekem életét, hogy a saját, egyébként is a világgal összeférhetetlen, képemre formálom?
Ő maga oldozott fel azzal, hogy amikor mindenki hazament, három szóban és egy unott vállrándítással elmesélte, hogy szerinte nagy bajok vannak egyeseknél az emeleten. Nem bántotta a beszólogatás, csak várta hogy mikor unják már meg a témát.
Olyan büszke voltam rá, mint talán még soha, és hegyomlásként zuhant le a kő a szívemről. Kitöröltem minden korábbi elméletem és csak az lebegett a szemem előtt, hogy hány gyerek lehet, aki önmagában vívódik, szégyenkezve, tinédzser, aki homoszexuális érzelmeket táplál a padtársa iránt, aki maga is hangosan röhög az emoticonokon, mert legbelül retteg önmagától, és nincs senki akivel megoszthatná.
Nekem nem lehet az a dolgom, hogy a világ hibáihoz aszimiláljam a gyerekem, és olyan közegben akarjam elfogadtatni, aminek a nézeteitől kiráz a hideg. Nem taníthatom arra, hogy elsősorban csak az az elfogadható, amit mi teszünk és ahogy.
Egy olyan emberke felcseperedésében akarok segédkezni, aki a fekete és fehérből is színeket tud kikeverni, érzi annyira biztonságban magát azon az alapon, amit kaphat itthon, hogy nem lesz szüksége a csordával menetelni. Talán olyan felnőtté érik, akinek nem a hangos nyáj elismerése lesz a legfontosabb, viszont támasza lehet azoknak, akiket előítéletek miatt kirekesztenek.
Kiemelt kép: Shutterstock
