Ha volna két életem

Az írásaimból talán már sejthető, hogy sosem volt egyszerű semmi az életemben. Nehéz puttony került a hátamra, aztán éld meg, át és túl saját magadat – ez volt az útravaló.

Így, és talán azért is, mert én még a rock generáció nyúlfarkához tartozom, nem csoda, ha olyan zenét hallgattam, amelyikben magára talált a lázadó énem. Szűk farmert hordtunk, kockás ingünk térdig ért, és minden sarkon álltunk, ahol őszintén akartunk élni. Láttunk újabb és újabb téglákat a falban, semmi nem számított csak a neked írom a dalt vonatlépcsőn utazva, hátizsákra aggatott gitárral.

A kommunizmus zaklatott végjátéka közepette akartuk megváltani a világot. Kamaszkorunkban sorra dőltek romba a rendszerek, de

csak a Szabad Európát hallgatva sejthettük meg, hogy hol mi történik, mégis folyamatosan éreztük, hogy valami készülődik. 

Nem csoda, ha himnusszá ért bennem a Piramis dala.

Aztán felnőttem, dolgoztam, anya lettem, feleség, és próbáltam megfelelni. Minden szerepnek, amit elvártak tőlem, és én is magamtól. Közben valahogy lélekben ott maradtam. Időnként őrjöngve lobogtattam a nem létező hosszú hajamat egy kultúrkocsma füstszagú helyiségében, és énekeltem, hogyha volna két életem, akkor minden másképp lenne. Nem főznék, nem mosogatnék, nem pelenkáznék, nem vigyorognék a munkakönyvemnek… csak élnék egyik napról a másikra… hol itt, hol ott. Vándor lennék, szemlélődő hippi…

Aztán egy nap miközben az utca kövezetére szegezett tekintettel mély önsajnálatba ringatva énekeltem magamban ezt a híres-neves dalt, egyszer csak nevetni kezdtem:

„Hát normális vagy Te?” De komolyan, itt szenvedsz és reménykedsz egy másik életben. Soha nem lesz egy másik, ez az egy van. Így jártál.

Egyszerű és megmásíthatatlan felismerés volt. Álltam, néztem a fák ágait, ahogy földbe kúszó gyökereikkel az Ég felé igyekeztek, és megértettem. Közhelyes pillanat. Hát igen. Az Egy életed megélése és gondja, gondozása a Te felelősséged.

Mint kimondani, hogy valóban mit szeretnél, meghúzni a határaidat, vállalni, ha valami fáj, vigyázni azokra, akik szeretnek és akiket megszerettél, valóban odafordulni a másik ember felé, lehajolni a gyengéhez, ha kéri, megérezni, ha képtelen rá, és tisztelni a másik ember csendjét.

Felismerni, hogy hol hibáztál, és elbúcsúzni, amikor eljött az ideje. Harag nélkül élni, szemrehányás nélkül a világ felé,

hogy miért nem adja meg neked, amit igazán csak te tudsz… a magadról való gondoskodást, a belső figyelést és a csendes önazonosságot.

Így jártam hát, abban a Sziget utcai létra-pillanatban. Hallottam a lélegzetem, éreztem talpam alatt a földet és láttam az eget fölöttem.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstuck

Friss lapszámunkat alább kérheted: