Húsz hónap közös irodában – a családdal

20 hónap, 87 hét és pár nap telt el azóta, hogy az oktatási intézmények Romániában bezártak. Ebben a 20 hónapban csupán 7 hónapot jártak jelenléti oktatással óvodába, iskolába az óvodások és kisiskolások, és tizenhármat nem. Pont felét, mint amennyit kellett volna. No de miért baj az, ha a kisgyermekek otthon vannak? Vekerdy is megmondta, hogy a gyermeknek a legjobb otthon, az anyja, a szülei, a családja mellett!

Mondjuk, nem is lett volna baj, ha anya (vagy apa) kivehetett volna 20 hónap szabadságot. Vagy ha anya (vagy apa) megengedhette volna magának, hogy kivegyen fizetés nélküli szabadságot, anélkül, hogy elveszítse a munkahelyét. Vagy ha anya (vagy apa) jogosult lett volna a 75 százalékos Covid gyermeknevelési szabadságra. Nos van, akinek jutott ez, másnak az, megint másnak amaz. Az első kettő „luxustermék” Románia átlag egy- vagy kétkeresős családjaira nézve, a harmadik pedig nem volt járható út a távmunkát lehetővé tevő munkaadók alkalmazottai (a „legszerencsésebbek”) számára. A családok egy jó részének

ezalatt a 20 hónap alatt néhány négyzetméteren zajlott munka, tanulás, családi élet és minden más. 

A mi kis, átlagos, kisvárosi, kétgyermekes, kétkeresős családunk életében is nagy mérföldkő volt a 2020. március 10-e: a család felnőtt tagjai home office-ba költöztek, és akárcsak a mesében, estétől reggelig új világrend állt össze. A gyors és praktikus megoldások nem azért születtek, mert alapvetően olyanok ezek a felnőttek, hanem, mert körülbelül annyi idő volt az átállásra, mint az Egy perc és nyersz játékban a taktika kidolgozására.

Aki kevesebbet meetingel, de nagyobb csend kell a munkájához, illetve nagyobb a munkafegyelme, nem fog kísértésbe esni, az kapta a hálószobát. 

Aminek csukható az ajtaja! Aki többet kell bekapcsolt kamerával üljön, az mégsem ülhet az ágyban. Nos, az gyorsan kitakarította a tetőteret – amúgy is volt rá ideje, milyen hasznos ez a karantén –, a képernyő látószögéből elpakolta a vasalnivaló halmot, a sísisakokat és korcsolyákat, a kinőtt ruhákat rejtő dobozokat, és két Benedek Elek összessel a vendégágyat is láthatatlanná tette. És persze közösen indítottak egy gyakornok programot is a két újdonsült zöldfülű „kolléga”: a négy és fél éves középső csoportos és a hét és fél éves elsős számára is.

Az új home office munkatársak első pár nap még élvezettel figyelték anya és apa képernyőjét, a virtuális munkatársak fejét vagy avatárját, anya szöveg és képszerkesztő programjait, online óráit, apa vagányabbnál vagányabb fülhallgatóit és érthetetlen beszédét. 

Aztán már kizárólag azon képernyők iránt mutattak érdeklődést, ahol egy végtelenített mesefüzér megy napestig, vagy amelyiken játszani lehet.

Természetesen volt online tevékenység a nagynak – a betanítás idején végig mellette ült valamelyik senior kolléga, aztán már meg-megvalósult az önállóság, csak néha átkiabált a szomszéd irodába, „Anya, mi az a gyónás?” – meg apró feladatai a kisebbnek, amelyet viszont soha nem tudott a mentorok nélkül elvégezni, így vagy estére, vagy hétvégére, vagy örökre elmaradt. A dologtalan kolléga így egész nap lógó orral sétált egyik „irodából” a másikba, mikor kinek lesz öt perc szünete kinyomtatni egy színezhető pónit vagy Aranyhajat.

Persze, persze, mint minden magára valamit adó munkaközösségben,

itt is voltak az elején trambulinos, görkorcsolyás, túrázós team buildingek, csapatépítő esti kártyázások, hétvégi társasozások. De aztán végül mégiscsak mindenki a képernyőjét nézte reggeltől estig. Hétfőtől péntekig. Márciustól júniusig. Októbertől februárig. 

És így tovább. Ennek ellenére, a produktivitás jelentősen csökkent, helyenként nullázódott. Hiába készült a vajas pirítós projekt meeting közben, hiába főtt az ebéd online konferencia előadás előtt/után, hiába készült az őszi levélszőnyeg online előadás szünetében, hiába nőtt meg a munkavégzés időintervalluma 19 órásra, a korábbi 8–10 órás munka szétforgácsolódott Zoom-indítás és teregetés közé, online zumba és online szülői értekezlet közé, de valahogy nem lett meg a korábbi hozam. Annak az egytizede sem.

De szerencsésnek érezhette magát mindenki, mert a „cég” infrastruktúrája (megfelelő ingatlan, külön irodahelyiségek, kellő számú eszköz és szélessávú internet), anyagi tartalékai (nem szűnt meg a fizetés), és humánerőforrása is rendben volt: empatikus, segítőkész, szintén otthonraszorult apa, szakmáját hivatásnak tekintő, és így nem a megúszásra, hanem akár a többletterhelésre kész anya, és természetesen a megértő, szabálykövető (és olykor lefizethető, az udvarra kirekeszthető) gyermekek. Vagy,

ha valaki már-már jó rendesen belekeseredett volna ebbe, akkor a kinti (offline vagy online) világból folyamatosan emlékeztető „üzenetek” érkeztek, hogy végülis ennél szebb a világon sincs, a lelassulás, az egymásra figyelés, a befelé fordulás... És végtelenül szerencsés az, aki home office-ban dolgozhat! 

Végtelenül. Csak nem gondolta senki, hogy ez tényleg az elképzelt 3 hónaphoz képest egy végtelen időszak lesz, pont hétszer annyi. Eddig.

Az ügyvezető sokat elemezte a helyzetet, mit lehetne tenni a dolgok elviselhetősége érdekében, SWOT analízis mentén kiderült többek közt, hogy hol vannak a hiányosságok és veszélyek. Például egy HR menedzser (értsd nagymama, nagytata, baby sitter), aki offline vagy online beugrott volna legalább néhány délelőtti, produktívabb órát lefedve. Igen, igen, kritérium lett volna a szakmai tapasztalat a Zoom, Classroom tekintetében.

De ugyanúgy egy séf és takarítónői állás is kiadó lett volna, és szégyen, nem szégyen, egy pszichológus is jól jött volna, a mentális terhelés komoly gondokat látszott okozni rövid távon is. 

Év vége van. Ismét számba kell venni az évi szakmai teljesítményeket, elért eredményeket. Összefoglalót kell készíteni, aztán ennek függvényében pályázni adókedvezményre, fizetéspótlékra, projektekre. Ugyanazon a mércén kell megméretkezni, mint azok a „versenytársak”, akik nem voltak kötelesek sem a raktárból, sem a hálószobából ledolgozni 20 hónapot, akiknek nem kellett két ultra kezdő számára napi 14 órában szervezniük az életet, és biztosítani a „szakmai fejlődést”, akiknél volt kisegítő személyzet. Akiknél mindez sci-fi és mese.

Pár napja ismét véget ért az internship program. Ötödjére. Ahogyan 2020. június 18-án, 2020. szeptember 13-án, 2021. február 7-én, 2021. június 19-én, 2021. november 15-én is. A négy és fél évesből 6 éves lett, a 7 és fél évesből 9. Túlélte a cég, mert ugye nem lőttek. Túlélték az ösztöndíjas fiatalok, mert a mentorok lelkesek voltak.

Túlélte az ügyvezető és a gazdasági igazgató is, mert nem volt más választásuk. Viszont az optimizmus teljes hiányával tekintenek a jövőbe: akármikor jöhet a következő ilyen. 

És továbbra sem lesz soha semmi rendesen megcsinálva, csak átesni lehet mindenen. Rezignált lélekkel tekintenek a másfél éve felhalmozott feladat-hegyekre, melyek a mentorprogram miatt nem fogynak, csak gyűlnek. Keserűséggel gondolnak a tervekre, amelyeket évek óta szövögetnek, aztán másfél évre jégre tették, és nagy részét örökre el is felejtették. Már nem terveznek nagyokat, próbálnak takaréklángon egy-egy kicsit dolgozni, amikor lehet, hajnalban, éjszaka, vagy amikor „szakmai tapasztalatcserére” utaznak az gyakornokok egy szomszédos céghez. Mert bármikor beüthet ismét a ménkő. Hatodszorra. Akárhányadszorra.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

Pusztítanak az információs vírusok
Pusztítanak az információs vírusok

Másfél éve egyre erőteljesebben terjed az információs járványhelyzet is. És ez ellen nem véd a maszk vagy a fizikai távolságtartás, de még a vakcina sem. Mert ez többnyire az online térben és a közösségi médiában szedi áldozatait.