Ilyen (is) a boksz…

Van egy bokszzsákom. Fekete-fehér, és amikor ütöm, valóban nincsenek színek. Csak a dühöm van és én. Nem a sport iránti rajongásomból vettem, és nem is vágyom babérokra. Évekkel ezelőtt azért lett, mert nehezen kezeltem a bennem levő feszültségeket. Azóta itt lóg a lakásban.

Bár alapvetően jámbor lélek vagyok, ártani nem akaró, de ha nagy ritkán dühös leszek, akkor elszabadul a bennem élő oroszlán. Sajnos, az éppen jelenlevők visszajelzéseiből tudom, hogy lehetetlen ilyenkor megzabolázni a belőlem kitörő heves indulatot.

Sokszor megbántam a forrófejűségem, s bár ifjonti heveskedésnek tűnt, ma már tudom, hogy nem az. Hozzám tartozik. A szenvedéllyel való találkozásaim része.

És meg kellett tanulnom elfogadni, hogy ez is én vagyok. A szárnyalásnak magasságai és mélységei vannak, csak kivételes pillanatokban tudsz a szélre fekve könnyűvé válni.

A fiatalkori dühkitöréseim az anyasággal együtt valahogy bennrekedtek. Ha elvesztettem a fejem egy-egy hiszti következményeként, akkor bűntudat gyötört

és heves szeretet-kirohanással akartam ledolgozni azt. Így megpróbáltam kordában tartani magam. És olykor a bennem felgyűlt indulat kiömlött, mint az epe. Valóságosan. Beteggé tett.

Ez sem volt megoldás, mint ahogy az sem, hogy másokra rakom a terhet.

Meg kellett oldanom. Mindenféle bizarr próbálkozás után találtam meg többek között a bokszolást is.

Piros kesztyűm van és fél hangosan kimondott mondataim. Szavak, amelyekkel nem fordulok sem mások, sem magam ellen, és nagyon hamar elkezdek mosolyogni. Olyan érzés, mint amikor kamaszkoromban sikerült bedobnom a labdát a kosárba. És a felszabadító felismerés is, hogy az ütés-ellenállás játéka teljesen magával ragadó adrenalinlöket.

Ez a bokszzsák is segített többek között abban, hogy túléljem az elmúlt esztendőt. A futás, a természetben való barangolás, a csenddel való találkozás mellett. Sokszor voltam dühös, elkeseredett a tehetetlenség miatt. Voltak napok, amikor a félelmek sorozatának rabja voltam, amely a szeretteimért való aggódás és az egzisztenciális bizonytalanság mellett, az egyedülléttől való szorongásomat is magába foglalta. És nem tudtam elmenekülni önmagam elől. 

Talán ezt tanultam meg most igazán. Mégis egy olyan évet kívánok magamnak, magunknak, ahol kevesebbet, kevesebbszer kerül elő az a bizonyos bokszzsák.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: