Augusztus volt. Emlékszem, kifeküdtem a napra, de valami furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha a mellem nem fogadná el a napsugarakat. Nem fájdalom volt. Csak éreztem, hogy valami nincs rendben.
Elmentem a sebészhez. Ő még viccelődött velem.
– Ez egy jóindulatú fibróma.
Szerettem volna elhinni. Aztán hozzátette:
– De azért meg kell csinálnunk a biopsziát.
Amikor eljött a biopszia napja, nagyon féltem. Addigra már annyi mindent hallottam róla, hogy az ember fejében akaratlanul is kialakul egy kép arról, milyen szörnyű lesz.
Feltettek a fejemre egyfajta sapkát. Én persze onnan kukucskáltam kifelé.
– Ne nézd! – szólt rám az orvos.
Aztán elmagyarázta, hogy három kattanást fogok hallani, és utána vége.
Egy. Kettő. Három. És tényleg vége volt.
Annyira féltem tőle, és mégis egészen más volt, mint amit előtte elképzeltem. Ezért ma azt mondanám annak, aki hasonló vizsgálat előtt áll:
Az orvos azt mondta, két hét múlva lesz eredmény. Persze bennem volt a félelem, de valahogy mégsem gondoltam igazán arra, hogy rákos lehetek.
A biopszia után a daganat még nagyobb lett. Szerencsére kifelé nőtt, de amikor láttam és éreztem a változást, elkezdtem félni a műtéttől. Pedig akkor még nem tudtam, mi vár rám.
Két hétig vártam az eredményre.
Reggel kilencre voltam beprogramálva. A testvérem vitt el. Bementem az orvoshoz. Még most is látom, ahogy rám néz, majd felemeli a kezét.
– Enikő, itt baj van. Rosszindulatú mellrák.
Kértem egy pohár vizet. Az orvos közben beszélt: csepegtetős kezelés, kemoterápia, sugár, műtét. Hallottam a szavakat, de nem igazán értettem őket. Csak zokogtam.
Felhívtam a testvéremet.
– Tesó, én meghalok. Rákos vagyok.
Aztán rögtön a szüleim jutottak eszembe. Mi lesz velük? Hogyan mondjam el? Édesanyám olyan törékeny volt, és már addig is annyira aggódott.
Még azon a héten elkezdődött a kezelésem. Féltem. Fogalmam sem volt, mi vár rám, és hogyan fogom kibírni.
Eljött az a nap is, amikor le kellett vágni a hajamat. Egy sorstársam vágta le. Talán éppen ezért értette annyira, mit jelent nekem az a pillanat. Nem egyszerű hajvágás volt. Amikor végzett, nem mertem belenézni a tükörbe. Féltem attól, kit fogok látni benne. Ő mellettem állt.
– Nézzünk bele együtt.
Ránéztem.
– Óóó, milyen jól áll neked! Szebb vagy így!
Nem tudom, tényleg így gondolta-e, vagy csak pontosan tudta, mit kell mondania abban a pillanatban. De elhittem neki. Sőt, lassan elhittem saját magamnak is. Még viccelődtem is, hogy nekem aztán többet hosszú hajam nem lesz. De tudtam, hogy édesanyámnak nehéz lesz meglátnia engem így. Ezért mielőtt hazaértem volna, küldtem neki egy üzenetet Messengeren:
„Anya, készülj fel. Mire hazaérek, sírd ki magad.”
Én voltam beteg, mégis sokszor azon gondolkodtam, hogyan védjem meg őket attól, ami velem történik.
A piros kendőt nem én vettem. Egy másik rákos lánytól kaptam. Ő akkor már túl volt a kezeléseken és gyógyult volt. Talán nem is tudta, mennyit jelentett nekem pusztán az, hogy láthattam őt jól lenni. Ha ránéztem, arra gondoltam: ha neki sikerült, akkor talán én is jól leszek. Tőle kaptam a kis piros kendőt is. Már akkor megtetszett: pici volt, puha, könnyű. Kicsike, mint én. Adott nekem egy karika fülbevalót is, mert ő is úgy hordta: kendő a fején, karika a fülében. Én pedig követtem a példáját.
Volt parókám is, de abban valahogy jobban éreztem a betegségemet. Mintha folyton arra emlékeztetett volna, miért van rajtam. A piros kendő más volt. Abban én voltam.
A lány, akitől kaptam, ma már nincs velem. Sokáig őriztem a kendőt, és nagyon nehezen váltam meg tőle. Végül továbbadtam egy másik betegnek. Ahogy egyszer nekem is továbbadta valaki. Talán nem az volt a dolga, hogy egy szekrényben őrizzem. Talán az volt a dolga, hogy továbbmenjen: egyik történetből a másikba.
Édesapám vitt mindig a kezelésekre. Az én drága édesapám. Sokszor még ködös volt a reggel, amikor megérkeztünk. Az onkológiát dróthálós kerítés vette körül, rajta azokkal a kis kapukkal, amelyeken nekem újra és újra be kellett mennem.
Édesapám kint maradt. Állt a kerítés túloldalán, és nézett engem. Én pedig visszanéztem rá. Sokszor gondolkodtam: mit érezhet most az édesapám? Mit érez egy apa, amikor elviszi a lányát a kórházba, de annál a kis kapunál tovább már nem mehet vele?
És mégis volt bennem egy furcsa gondolat:
Édesapám erősnek mutatta magát. Úgy kezelt, mintha az egész csak valami influenza lenne. Ez erősített engem.
Odabent sok nővérkével jó kapcsolatom lett, és ott voltak a sorstársaim is. Kacagtunk. Hánytunk. Aztán megint kacagtunk. Biztattuk egymást.
Amikor véget ért a kezelés, újra elindultam kifelé azon a kis kapun. És ott volt édesapám. Várt rám. Ahogy mindig.
Hazaérve sokszor előjött a hányinger. Édesanyám, szegény, azt sem tudta, mit főzzön nekem.
– Mit ennél? Mit főzzek? Ezt meg tudnád enni?
A kemoterápia alatt nagyjából három dolog maradt, amit enni tudtam: szőlő, tyúkhúsleves és krumpli. És rengeteg citrom. Sok-sok citrom.
Édesanyám már tudta: ha a lánya csak tyúkhúslevest tud enni, akkor tyúkhúsleves lesz. Ha krumplit, akkor krumpli. Ha szőlőt kíván, lesz szőlő. Édesapám úgy tett, mintha csak influenza lenne. Édesanyám pedig úgy főzött, mintha valahol a fazekak között megtalálhatná azt az egy ételt, amitől a lánya jobban lesz.
Két teljesen különböző módon próbáltak vigyázni rám. És mindkettő szeretet volt.
A hatodik kemoterápiánál azt hittem, többet nem bírom. Fájtak a csontjaim. A testem is kezdte jelezni, hogy elfáradt. Egyik nap bementem a fürdőszobába. Édesanyám azt hitte, fürdeni fogok a kádban, de én tudtam, hogy ha beleülök, talán nem tudok egyedül kiszállni. Levettem a piros kendőmet, és földhöz vágtam.
– Kész! Többet nem csinálom!
Senki nem hallotta. És sokáig nem is mondtam el senkinek.
Mindenkinek ugyanazt mondtam:
– Jól vagyok.
Akkor is, amikor fájt. Akkor is, amikor hányingerem volt. Akkor is, amikor elfáradtam.
Volt olyan reggel, amikor felkeltem, belenéztem a tükörbe, és én magam is láttam, hogy nem vagyok jól. Ilyenkor elővettem a piros rúzsomat. Kifestettem a számat. Pirosra.
Talán mások azt hitték, azért festem magam, mert jól érzem magam. Pedig néha éppen fordítva volt. Azokon a napokon kellett leginkább a piros rúzs, amikor nem voltam jól.
Másnap újra felvettem a kendőmet. Nem lettem hirtelen rettenthetetlen. Csak mentem tovább.
Eljött a nyolcadik kemoterápia. Az utolsó.
Én úgy vártam, hogy lemenjen az utolsó csepp, mint a gyermek az utolsó tanítási napon a nyári vakációt. Néztem. Csepp. Csepp. Csepp. És egyszer csak elfogyott. Vége.
Abban a pillanatban olyan boldog voltam, hogy nehéz szavakba önteni.
– Megvan! Megcsináltam!
Persze akkor még nem volt vége mindennek. Várt rám harminc sugárkezelés és a műtét. De azon a napon ezekkel nem akartam foglalkozni. Aznap ünnepeltem.
A kemoterápia véget ért, de jött a sugárkezelés. Harminc alkalom, Brassóban. Minden nap jött értünk a kisbusz Kézdiről, és vitt le bennünket kezelésre. Tizenketten voltunk.
Volt velünk egy bácsi is. Nagyon kedves volt és vicces. Sokat számított. Mert amikor tizenkét beteg ember ül egy buszban, azt gondolná az ember, ott csak szomorúság lehet. Pedig nevettünk is.
Az első alkalommal fogalmam sem volt, mi fog történni. Aztán megláttam a gépet. Hatalmas volt. Felfektettek, beállítottak, aztán mindenki kiment. Becsukódott mögöttük a vastag páncélajtó, én pedig ott maradtam egyedül. Arra gondoltam, hogy a Jóisten velem van. Elkezdtem imádkozni. Miatyánk. Üdvözlégy. Aztán még egy és még egy. Mire végigmondtam az imáimat, lassan vége is lett.
Másnap újra jött a busz. Újra ott voltunk tizenketten. És valahogy így telt el a harminc alkalom: utazással, félelemmel, imádsággal, beszélgetéssel és nevetéssel.
Eljött az utolsó sugárkezelés is.
Az utolsó kezelés rövidebb volt. A megszokott körülbelül tizenöt perc helyett talán öt perc lehetett. Öt perc. Másnak semmiség. Nekem ajándék. Amikor vége lett, megint ott volt bennem az érzés: ez is megvan. Nyolc kemoterápia. Harminc sugárkezelés.
A kezelések alatt kialakult bennem egy mondat, amit sokszor mondogattam magamnak: „Ez nem betegség. Ez csak egy állapot.”
Persze tudtam, hogy beteg vagyok. Tudtam, hogy daganatos betegséggel kezelnek. Nekem ez a mondat azt jelentette, hogy ez az állapot nem én vagyok.
Ez most egy időszak. Valami, amin keresztül kell mennem. De nem maradhat örökké. Az utolsó sugárkezelés után már csak azt gondoltam: most már gyógyulhatok.
A sugár után jött a műtét.
Az előtte lévő este mégis tudtam aludni. A kórterem falán volt egy szentkép. Nem tudom megmagyarázni, miért, de amikor ránéztem, valami különös nyugalmat éreztem. Mintha azt mondta volna: nyugodj meg. Nem vagy egyedül.
Közben ott volt a Covid is. Minden kezelés előtt teszteltek; összesen tizenhatszor csináltak Covid-tesztet.
Reggel jöttek értem.
– Üljön bele a székbe.
Ránéztem a kerekesszékre.
– Jaj, neee! Én megyek a lábamon!
Ha már eddig eljutottam a saját lábamon, gondoltam, a műtőig is elmegyek.
Felfektettek. Azt mondták, számoljak. Elkezdtem.
Nem jutottam messzire. Elaludtam.
Amikor felébredtem, nem volt baj. Felhívtam édesanyámat és a többieket, hogy jól vagyok. És végül a mellemet sem kellett teljesen eltávolítani. Megmaradt. És én is megmaradtam.
Amikor véget értek a kezelések, januárban elmentem a csíksomlyói Szűzanyához. Addig annyiszor azért imádkoztam, hogy éljek. Most valami mást kértem: egy jó társat. Februárban megérkezett Barnika az életembe. Nem azt nézte, hogy a betegség mit változtatott a testemen. Engem nézett.
Én úgy éltem meg, hogy mindannak, ami történt velem, lett valamilyen helye az életem történetében. Nem vagyok hálás a rákért. De hálás vagyok azért, amit utána még megkaptam az élettől.
Ha ma visszamehetnék ahhoz a harmincéves lányhoz, sok mindent mondanék neki.
Ne engedj be az életedbe olyan embereket, akik mérgeznek. Ne mások rosszindulatát cipeld. Ne a pénz legyen mindig az első. Ne töltsd az életedet azzal, hogy azon gondolkodsz, ki mit mond rólad. És becsüld meg a testedet.
A kezelések alatt elvesztettem a hajamat. Aztán egyszer megláttam néhány apró hajszálat kibújni. Más talán észre sem vette volna. Én néztem őket a tükörben, és örültem.
– Nő a hajam.
Milyen jelentéktelen mondat annak, akinek mindig volt haja. Nekem akkor az élet jele volt.
Ma már másképp nézek rá. Nem tökéletes. Megváltozott. Sebeket hordoz. De az enyém. És végigcsinálta velem.
Ha valamit szeretnék annak mondani, aki ezt olvassa, talán csak ennyit:
Ne cipeld mások rosszindulatát. Vigyázz magadra. Néha állj meg, és nézd meg, amid van. Mert lehet, hogy ma csak néhány hajszál. De egyszer megérted: néha néhány hajszál is elég ahhoz, hogy tudd, milyen gyönyörű dolog élni.
Ha most előttem állna egy harmincéves nő, aki éppen ma tudta meg, hogy mellrákos, talán nem mondanék neki sok mindent. Nem mondanám, hogy ne sírjon. Én is sírtam. Nem mondanám, hogy legyen mindig erős. Én is voltam gyenge. Nem mondanám, hogy nem lesznek napok, amikor azt érzi, nem bírja tovább. Nekem is volt ilyen napom.
Lesz, amikor azt hiszed, elfogyott minden erőd. De lehet, hogy másnap mégis felkelsz. Felveszed a piros kendődet. És mész tovább. Én is így tettem. És itt vagyok.
korábban írtuk
Minden ötödik fiatal chatbotot használ érzelmi támaszként
A chatbot egyáltalán nem jobb társ, mint egy hús-vér ember, mégis vonzó a fiatalok számára, mert azonnali, ítélkezésmentes meghallgatásra találnak, és úgy gondolják, hogy ezt otthon nem kapják meg.
