Szóval, Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket: hirtelen nem tudom, a kijelentés mely igazságánál maradjak, mert számomra több is létezik a cím hallatán. Most például egy rosszhírű kocsma Kolozsvárt, Mózes Attila arca, s hogy nem vesz komolyan. Zöldfülű vagyok, érdeklődő, iszom a sört, belesimulok a környezetembe.
Hagyom, hogy sodorjon ez a délután, lesz, ami lesz. Holnap mindent megbánok, csak a mának élek. Holnap is a mának.
Utazás a koponyám körül: a hírekben mindegyre azt olvasom, a vírus a krónikus betegekre fokozott kockázatot jelent. Mennyire krónikus a bajom, mennyire „csak autoimmun”? – térek vissza a kérdésre minduntalan. Igyekszem fényben látni magam, erőlködöm, hogy ne legyen semmilyen homály, árnyék sehol, se a tüdőn, se a májon, se az emésztőszerveimen. Sikerül. Csak a hatásokra figyelj, a mellékhatások nem érdekesek, mondok magamnak.
Nyugaton a helyzet változatlan: meséli a New Yorkban élő barátnőm, hogy soha ilyen civil fegyverkezés nem volt még Amerikában, mint az elmúlt hónapokban. Engedélyt és fegyvert hozzá, hogy ne érje semmi felkészületlenül a jónépet.
Magasabbra a tetőt, ácsok: családi örökségem elkölteném, nem akárhogy. Keresek olcsó házat, olcsó telket, olcsó autót, de jót, jó helyen, jó évjáratot. Jót s olcsón! (Várj még, mondják a barátok, lejön az áruk. De mikor? S rögtön ezután
bevillan egy idézet egy ballagási fényképről: Aki várni tud, azé az élet. Ezt a hülyeséget ki írta?)
A megbízás, avagy a megfigyelők megfigyelőjének megfigyeléséről: nyár van, rövidgatyósan andalgunk hármasban a szebb napokat is látott mezőváros blokknegyedében, kávézni megyünk. Egyidőben olvassuk ezt a könyvet, s hangosan fel-felröhögünk. Aztán felsorakszik jó pár bentlakásos emlék, hogy azért nem engedett haza az oszi hétvégére, mert morzsát hagytunk az ebédlőben az asztalunkon. Vagy, hogy az osztálykirándulásról hazatérve hármunk szüleit azonmód tárcsázta a tanár néni és előadta, a leánykák ittak, drogoztak, szexeltek, s pár hónap múlva ne csodálkozzanak a tisztelt szülők, ha konkrétan más állapotban találnak bennünket. Barátnőm anyukája, Irma néni vihogva hívta fel anyumat, hogy ez a tanár ejszen megbolondult, hogy nem átall ilyesmivel előrukkolni.
Harmonia caelestis: ilyen nem volt még nálunk, hogy heteken keresztül sem a gyermek, sem a férj nem hált ki. Értem: férj nem ment koncertezni, gyermek nem aludt mamánál (bár egy napot a hétből, bár kéthetente egyet).
Sülve-főve együtt, aztán majd ha elaltattam, s magamat nem, akkor tán egy film, tán egy ölelés belefért a mába, de az is lehet, a holnap korai órájába.
Kedves Jóisten: mindenre gondolok, ami vagy, s ami nem vagy, arra is. A bátyámra, aki azt mondta két éve, mikor anyut temettük, hogy Isten nem lehet ilyen kérlelhetetlen. A fiamra, aki azelőtt, hogy napközibe kezdett járni, megtanulta az unitárius esti imádságot. Azért ezt, mert anyai nagyanyámtól én is ezt tanultam meg leghamarabb. Arra gondolok, hogy egy éve már nem tudok semmi imádságot kicsikarni a gyermekből. Azzal ráz le folyton, hogy már délben elmondtam.
Fotó: ifj. Haáz Sándor
