Gyakorta kérdezik az emberem, a gazdám a városban, hogy ez AZ a kutya, az internetről? Neeem – ordítom ilyenkor némán belülről: én Vifi vagyok, a hallámfalvi fotelből. Aztán fotóznak is sokszor. Azt hiszik, a masinának mosolygok széles szájjal. Pedig csak arra gondolok olyankor, milyen fincsó lenne egy frissen főtt velős csont.
Egyébként bolond az ember: szalámis kenyeret eszik, ahelyett, hogy kenyeres szalámit enne.
Miért jobb öt egységnyi kenyér egyetlen rész szalámival, mikor minden kutya tudja, hogy öt egységnyi szalámi sokkal táplálóbb egy rész kenyérrel. Vagy anélkül. Furcsállom, hogy nem tudják ezt.
Van egy csomó barátom. Például Elza, a tarkák szépe. Óriás létére minap úgy megijedt egy reklámtáblától, hogy eszeveszettül ugatni kezdte. Ettől meg én ijedtem meg persze. Annyira, hogy még az emberem is ott felejtettem. De a mi kultúránkban a futás nem szégyen. Sőt!
Olykor bajok is vannak. Például múlt héten is. Órákig nem figyelt rám a gazdám, bámulta a nemerjhozzányúlnit. Aztán vendége jött. Én meg jól kikutattam azalatt a hátizsákját. Amikor csak a gondosan felaprított sztanioldarabokat látta a nappali padlóján, még nem volt gond. De aztán eszébe jutott, hogy volt a hátizsákban egy jókora házi sajt is…
Ebek ura, most segíts!
A nagy katasztrófák azonban mindig éjjel vannak. Úgy kettő és négy között. Ötszázlándzsás, gömbec tolvajok jönnek az udvaromra, a tápkészletem próbálják ellopni. S.O.S. S.O.S. S.O.S. – ugatok ilyenkor hajnalig, hogy a veszélyről minden szomszéd értesüljön.
Az emberem mindenkinek azt meséli, remek alvó vagyok, végigalszom az egész éjszakát az ágya mellett. Három évnek kellett eltenie, mire kiderült, hogy kettőnk közül csak ő a jó alvó: egy reggel széttrancsírozott puliszkát talált a seneke alatt. Pedig amikor bemenekítettem a paplan alá, pecsszó, még egyben volt… Aztán olykor hiszti van a kocsikázással is. A szőrös nem szeretné, ha tönkretenném a bőr ülést. Nem tudja, hogy én nem bőrön, hanem szőrön ülésezek?
Nemrég voltunk fodrásznál is. Azt mondják, smasszeres lett a képem. Vagy snauceres. Csak azt nem tudom, ki az a Snaucer? Egyébként van egy pár jó cselem, szívből ajánlom nektek is: akkor zavard leginkább az embered, amikor hússütéssel van elfoglalva! Lehetőleg csald el a kályhától! Ugass, kerestesd a labdát az ágy alatt, kergesd a legyet, méheket, sünt vagy bármit, csak hívd el minél hosszabb időre a konyhából! Mert ha eléggé odaég, tied lesz a vacsi. S ha elég ügyes vagy, még pizzát is rendel a „kárba veszett" pipihusi helyett. Amiből ugyancsak kieheted a részed.
A másik kedvenc heccem: várjátok meg, amíg kisúrolja a kádat, s rögtön, aznap hemperegjetek valami jó büdös, emberi végtermékbe! Mostanában nemigen hecceltem. Várom, hogy kivikszolja végre a fürdőmet…
De tényleg nem értem az embereket: miért csinálnak nagy ügyet minden kicsi sz@rból?
Az esőt nem szeretem. Nem vagyok hajlandó sétÁzni. Sz@rok a tekergésre. No meg a kertbe. Miért nem lehet olyankor bent játszani valamit? Mondjuk, hogy Édes Gazda dobálja a kolbászkarikákat és én elkapom. Remek móka lenne!
És tudjátok, mi a szupererőm? Láthatatlanná tudok válni. Legutóbb is farkasszemet néztünk Sanyival, az Eminescu utcai macsekkel, s pecsszó, nem látott engem. Különben mi lenne a magyarázat arra, hogy nem menekült fejvesztve előlem? Amúgy legutóbb majdnem széttéptem egy medvét. De lehet, hogy csak álmodtam ezt.
Azt sem értem, miért baj, hogy zsepiket lopikálok a zsepeiből, és széttépem. Ha nem aprítom fel, akkor is eldobja… Vagy miért gondolják, hogy megeszem a pizza szélét, amikor ők is mindig otthagyják? És ki mondta, hogy szeretem a maradék rizst, csórén? Miért kellene hálásan rávetnem magam a sárgaság nélküli tükörtojásra? Hát a rántott hús sütéséből maradt liszt-tojás-prézli gyurmára? Én húst akarok hússal, szalonnát kolbásszal, s májkrémes kenyeret kenyér nélkül tálalva. Ti megeszitek egyébként a puliszkát is a csirkepaprikással? Én nem. Mert a jövőre is gondolok: teleültettem a kertet puliszkafával.
Hagyd békén a dughagymákat – üvöltött egész tavasszal a kertben. Pedig én csak dugvajas kenyeret ültettem az ágyásba.
Ha sok a szabadidőm, cipőszelektálással ütöm el a haszontalan órákat. A lábszagú balerinákat kiviszem a kertbe, a gumi lepcsit felpakolom az ágyra, a fordított bőr cipőket megigazítom. Foggal. Mi mással? Olykor imádkozom is hosszan. Le fogja ejteni, le fogja ejteni, le fogja ejteni a falatot – ez a kedvenc részem az imában.
Imádom a halat, de leginkább a szagát szeretem. A múltkor valami ilusi sügért hozott az étteremből nekem. Mennyei volt az illata. Vajban párolódott, murokcsipsz és tejfölös sültpaprika-szósz lengte körbe. Nyálcsorgatva emeltem ki a tálamból, finoman nyaldostam az aranybarna széleit, lelki szemeim előtt egy tiszta hegyi patak csobogott.
Óvatosan letettem a padlóra, illatoltam ráérősen, aztán mikor már tényleg nem bírtam tovább a kísértést, az összes szőrszálammal belefetrengtem a sügérfilébe. Hogy jó sokáig élvezhessük az ünnepi halszagot.
Egyvalamit szögezzünk le, így a vége előtt: megeshet, hogy elcsenem a paradicsomkötöző gomolyagot, mert úgy gurul, mint a labda. Megtörténik, hogy kölcsönveszem az olívaolajas permetezőt, mert egészséges és finom. De kocsikulcsok elrejtésével pecsszó, nem szórakozom. Az a ti trehányságotok.
Ha láttok „Világ legelkényeztetettebb kutyája" versenyt, lécci, szóljatok! A szőrös szerint tuti, én nyerem. Ja, és ugyanitt labdadobigálót alkalmazunk azonnali kezdéssel! Jelige: „Ne und le tíz perc után!”
Amúgy meg pecsszó: én is tiltakozom a feketék hátrányos megkülönböztetése ellen.
Fotó: Angyalosi Bea
