Lélekmorzsák – November

A novemberi hűvösségben, mikor a szürke a maga szelίd hamu árnyalataival rátelepszik az utcákra, a házak falaira, s meleg sálak alá kényszeríti a tévelygőket, ő a boltba igyekezett pezsgőt vásárolni. Ritkán iszik alkoholt, de ma ígéretet tett valakinek. S ezt mindenáron tartani szeretné, mert online kell koccintani Vele, az egészségre.

Október elején, egy szίnpad előtt látta meg a szüleit. Úgy beszélték meg előtte, hogy ott veszik majd át a könyvét, amelyet neki dedikálva küld majd el, rajtuk keresztül. Nézte a két összetört, erejét vesztett embert, amint felé néznek. Fájdalom, bánat ült mindenükön. Előre együtt érzett velük, aztán kijózanultan arra gondolt, neki most nem erre van szüksége. Már évekkel ezelőtt megértette, a daganat a viselője életleckéje. Nem a környezetéért jön, hanem vele van dolga.

Amit most érte tehet, odanyújtja kezét, s felajánlja, ha akar, kapaszkodhat belé.

Ült, s nézte a szülőket. Tudta, ösztönei megsúgták, hogy ők lesznek azok. Mikor közelebb értek, oda szólt, kis időt kér, hogy beleírhasson néhány mondatot. De a toll bénultan meredt a papírra kezében. A szavak néha kiröppennek, s nem ízlelgetjük sokáig, mielőtt útnak engednénk, csak hagyjuk, hadd találjanak el valakihez, s az majd hangulata szerint eldöntheti, neki szánták-e, miért, s mit kezd majd vele. Az írott szó, s kiváltképp, ha egy adott személynek szánod, súlyát átviszi az örökkévalóságba. Belekúszik a másik lelkébe, s nyomait talán már a tűz sem perzselheti le, ha a könyv a lángok martalékává válik, mert a sorok belopóztak már a lélek bugyraiba, s ott kavarognak. Néha a felszínre bukkanva, máskor alámerülve lapulnak. Hát ez bénítja meg mindig, amikor valakinek ír. A súlya, hogy szavai úgy menjenek át, ahogyan küldi, és a másik megértse azokat.

Bűvölte a könyve első, üres lapját, s könnyek szöktek szemébe. Mit adhat ő ennek az embernek?

Felidézni próbálta megismerkedésüket, de nem tudta. Csak nevetések jöttek elő, ahogy világmegváltó dolgokon töprengtek Kolozsváron, egyetemi éveik alatt, valamelyik épület lépcsőjén ülve, s álmodoztak. Aztán egy továbbképzésen is találkoztak Budapesten. Emlékezett, amint ment vele, mert keresett egy utcát, ahol valami új gyógyszert tudott megvenni, ami segíthet az akkor felfedezett betegsége leküzdésében. Szerencsés volt, hamar átlépett azon az időszakán, s élték külön kijelölt útjukon a hétköznapokat. Jött mindkettejüknek a család,  külföld, karrier. Megdolgoztak mindenért.

Most állt a bolt polcai előtt, s a pezsgős üvegeket nézte. Melyiket válassza? Mindenképp a legünnepélyesebb csomagolásút.

Ma online kell koccintaniuk, mert az utolsó kemót kapja. Megígérték egymásnak, együtt ünnepelnek.

Aztán egyszer csak a toll is megiramodott. Mikor lebénulunk a tehetetlenségtől, s úgy érezzük, nincs erőnk, valami megfogja a kezünket, s az a láthatatlan ma vitte az ő kezén át a sorokat, amit üzennie kellett egy értékes embernek.

Küldte most már a könyvet, mert tudta, az azóta nővé érett kicsi lány konokul fogja tartani, amit megbeszéltek: teát isznak majd egészségesen egy novemberi napos délutánon, puha pokrócba burkolózva, s mikor elfogynak a szavak, csak ülnek egymás mellett, s lesik, hogy a parki sétány önmagát a sárgásvörös levelekkel borítja be, vagy már magára ölti vékony hótakaró leplét, s szemükben megcsillan a várakozás és a december öröme…

Megjelent a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Lapozz bele a novemberi lapszámunkba: