Almafánk – „Megtanulom egyedül, lefényképezzük, s elküldjük édesanyának. Még az is lehet, hogy hazajön, ugye?”

Döcögős volt a falusi utca, a lelkét is kirázta a bicikli, amíg a falu felső végéből bekarikázott a központba. Fázott, egyre gyorsabban tekert, kicsi kezei így is rágémberedtek a kormányra, mire megállt a zöld kapu előtt. Benyitott, a biciklit belülről a kapunak támasztotta. A kutya már meg sem ugatta, ismerte. Először a kertbe ment, felszedte a hullásalmát, tudta, ennek örülni fog az asszony. A vedret a lépcsőn hagyta. A kémény füstölt, a meleg volt az első, amit megérzett, amikor benyitott az ajtón.

– Csókolom – köszönt hangosan. Az asszony a kamrából jött elő, egy csésze tej volt a kezében.

– Jaj, te leányka! Meg vagy fagyva! Hogy indultál el ilyen vékonykán ebben a cudar időben?!

– Nem fáztam – füllentette – biciklivel jöttem, hamar ideértem.

– Gyere, ülj ide a kályha mellé. Szandálban, egy szál blúzban elindulni… hiszen fagy volt az éjszaka, nem láttad?! Hát hol van az a meleg kabát, amit a nyáron adtam?

Hallgatott. Nem mondhatta, hogy az apja néhány pohár pálinkáért odaadta a szomszédasszonynak. Nem értik ezt azok, akik a falu közepén élnek. Ha nincs pálinka, az apja csak fekszik az ágyban és fáj mindene. A pálinkától tud elindulni napszámba dolgozni. Kabát kerül megint, valaki mindig kinövi a faluban. Karácsonykor a legtöbben.

– Ettél-e ma? – kérdezi az asszony.

– Igen! – mondja boldogan – Főztem reggelit! Megtanulok főzni, s akkor édesapa nem kell búsulja az ételt.

– Mit főztél ilyen korán?

– Szalmapityókát!

– S azt hogy?

– Hát meghántottam a pityókát, felvágtam kockára s vízben megfőztem. Utána leszűrtem, villával összetörtem, vizet töltöttem hozzá, megsóztam s kész volt.

– Finom lett?

– Igen!

– Ez a pityókapire. De ügyes vagy. Tényleg így kell csinálni. Ha van tejetek, azt is tehetsz bele.

– Maga meg kéne engem tanítson főzni!

– Megtaníthatlak.

– Ma megtanít valamire? Az almástésztát hogy kell csinálni?

– Egyszer fel kell szedni az almát a kertből…

– Már felszedtem! – vágta rá gyorsan s a szeme huncutul csillogott.

Az asszony kinézett az ajtón. A macskának ez elég is volt, hogy besurranjon, s a leányka ölébe ugorjon.

– Tényleg felszedted! – csodálkozott az asszony. De az almástészta nehéz még neked. Mit is süssünk? Megvan. Almafánkot!

– Az milyen?

– Finom lesz, meglátod! Főleg, ha segítesz!

Kapcsolódó

A leányka hámozta az almát, az asszony kivágta az ütődött részeket és lereszelte.

– Tojást teszel bele, cukrot, lisztet, egy kicsi tejet s fahéjat.

– Mi az a fahéj?

– Szagolj bele! – tartotta a gyermek orra alá a fahéjas tasakot.

– Jaj, Istenem, ennek olyan jó szaga van! De nekünk ilyen nincs.

– Van a boltban.

– De biztos drága. Édesapa nem engedi, hogy vegyek. Otthon nem lehet csinálni? Valamilyen fából?

– Nálunk nincs olyan fa. De anélkül is jó lesz, ne búsulj!

– Akkor jó.

– Felforrósítom az olajat. Erre vigyázni kell, hogy ne legyen nagyon forró. Nehogy megégessen.

– Ó, én attól nem félek! Nézze meg, mennyi seb van rajtam!

– Azért légy óvatos. Nézd, egy-egy evőkanálnyit teszünk az olajba. Ha megsült az egyik fele, megfordítjuk.

– Jaj, de jól néz ki! – lelkendezett a leányka.

– Ne szökdöss nekem a forró olaj mellett, te! – dorgálta szelíden az asszony.

Mind megsütötték a fánkokat. Jó nagy halom lett a tányéron. A leányka alig várta, hogy megkóstolhassa. Az asszony megszórta porcukorral.

– Jaj, ez pont olyan finom, mint az almástészta! Meg kell én is csináljam édesapának!

– Várjál még egy évet vele! Ráérsz, mikor tíz éves leszel! Adok én most, vihetsz édesapádnak. Mikor erre jársz, sütünk még, hogy gyakoroljad!

– Jó! S ha végül megtanulom egyedül, lefényképezzük s elküldjük édesanyának. Még az is lehet, hogy hazajön, ugye? – kérdezte a leányka az ablakon kifele bámulva. A macska leugrott az öléből.

– Lehet, fiam – válaszolta az asszony. Kinyitotta az ajtót, s ment a macska után a kertbe, mintha dolga lenne, pedig csak nagy levegőt kellett vennie.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk