Vissza-visszatérő kérdés a gyerekek részéről: mikor jösztök haza? A válasz pedig: majd jövök, hamarosan, nemsokára együtt leszünk, már nem kell sokat várni… Vagy egyszerűen elmarad a válasz. Mit is lehet mondani? A legtöbb kisgyerek nem is érti meg, mit jelent az, ha csak hónapok múlva találkozik édesanyjával, édesapjával, aki külföldön dolgozik. Nagyon sok család él így, legtöbb esetben az apa vállal munkát az országhatáron túl.
Ágota férje négy éve ment ki Svájcba, amikor egy nagyobb közös célt tűztek ki maguk elé. Azt mondja, itthon úgy-ahogy meg lehet élni, de ha egy kis pluszt akarsz, valami többet, akkor sajnos, az itteni fizetés nem elég. „Nehéz döntés volt, minden eshetőséget körbejártunk, végül úgy határoztunk, megpróbáljuk így. Úgy terveztük, egy évet marad… Négy éve már ennek.” Ágota férje évente két-három alkalommal jön haza, rövid időre, de ha úgy alakul, vakációban ők utaznak apához. A gyermekek közül a nagyobbiknak jelentett nagyobb nehézséget az édesapa távolléte, hiszen a kicsi még nagyon kicsi volt, ő így szokta meg, hogy apa ritkán van otthon.
„Természetesen megvisel mindannyiunkat, de amikor együtt vagyunk, beáll a családi és lelki egyensúly. Nekem is nehéz, de hála Istennek, a családnak és nagyszerű barátaimnak, ha nagyon nehéz, mindig jön kis segítség, bátorítás, ölelés, jó szó. Olyankor nézem »irigykedve« más családok működését, amikor például egyedül sétálgatok velük, vagy valamilyen eseményre, rendezvényre egyedül kell mennem. De már tudok lefolyót takarítani, konnektort cserélni, én hordom szervizbe az autót, stb. Van, amikor megkérdőjelezem, hogy jó döntést hoztunk-e, de végül mindig keresek érveket, veszek egy mély levegőt, s kezdem elölről, vagyis folytatom…”
„Nem könnyű nélküle, de megoldom úgy, hogy jó legyen” – mondja Noémi, akinek a férje tizenöt éve dolgozik Dániában. Együtt mentek ki, de Noémi egy év után, kislányuk születése előtt hazajött. A család gyarapodott, a családfő pedig azóta is a távolból támogatja őket. „Együtt döntöttünk úgy, hogy ő ott dolgozik, és én nevelem a gyerekeket. A külföldi munkánál maradtunk, mert Romániában nagyon kevés fizetést adnak ahhoz, hogy megélj, és a gyermekneveléshez sok pénz kell.
Aztán augusztusban újra itthon van.” Noémi azt mondja, a gyerekek megszokták, hogy apa el kell menjen, és azért kell mennie, hogy nekik jó legyen. Sok kérdéssel bombázzák, de erősnek kell maradni, és mindig elmagyarázni nekik, mit miért tesznek, miért élik ezt az életet. „Dühöt, haragot nem érzek, de sokszor fáj, hogy nincs velünk, hogy együtt sétáljunk és beszélgessünk. Hogy együtt legyen a család.”
Sok családban mindkét szülő ezt az utat választja, külföldön vállal munkát, gyermekeit rokonokra, családtagokra hagyva. Hogy miért? A válasz többnyire ugyanaz: a jobb megélhetés érdekében.
„Próbáltam itthon is dolgozni” – meséli Mária, aki negyedjére utazott Németországba, idénymunkára a párja mellé, aki már évek óta ott dolgozik.
„Egy pékségnél dolgoztam otthon, de túl sokat kellett tizenkétórázni. Nem volt időm a saját lányomra. Itt jobb a kereseti lehetőség. Egy kínai étteremben dolgozom. Igaz, hogy a családtól el kell szakadni, otthon kell hagyni a gyereket, de amikor hazamegyek – általában 3-6 hónap után –, meg tudom adni neki mindazt, amire vágyik, el tudunk menni bárhová. Amíg otthon voltam, nem sok mindent tudtam megadni neki. Nekem nincs segítségem, nevelőszülőknél nőttem fel. Most van egy biztos munkám, jó fizetésem.”
Az „Anya, mikor jössz haza?” szinte minden nap elhangzik Mária kislányától is. „Holnap jössz?” – kérdezi a 6 éves kislány, mert nem tudja felmérni, mennyi az a hat hónap, amíg újra láthatja édesanyját. „Féltem az elején, hogy megharagszik. Most is aludt, amikor eljöttem. Megpusziltam, és indultam. Miután felkelt, beszéltünk telefonon, de láttam, morcos.
Az elején nagyon nehéz volt. De ma már olyan világot élünk, hogy folyton tudok beszélni vele. Reggel elmegy óvodába, hazajön, felhív, elmondja, hogy mit csinált, és este is úgy fekszik le, hogy beszélünk, nézegeti a fényképeket rólunk, és sokszor beszélgetés közben elalszik.” Mária terveket sző. Most azért dolgozik külföldön, hogy jogosítványt szerezzen. Úgy gondolja, el kell érni valamit, nyoma kell legyen a sok munkának. Szeretne jobb körülményeket teremteni a családjának. Az is opció volt, hogy kislányát magukkal vigyék, de oviba nem lehet vinni, ha nincs ottani lakcím, és nagyobb albérletet is kellene fizetni. Talán egy idő után meg lehet ezt is valósítani – mondja, ha már hosszabb ideje dolgozik kint az ember, de most nem tűnt megvalósíthatónak. „Próbálom elmagyarázni a lányomnak, miért van ez a helyzet. Minden nap próbálom jobban és jobban megértetni vele, hogy azt érezze, ez neki jó. Én ezt nem csak magam miatt vállaltam, hanem mindannyiunkért. Az ember valamit fel kell áldozzon azért, hogy jobb legyen.”
„13 éves voltam, amikor Izraelbe ment édesanyám egy családhoz, gyerekekre vigyázni és házvezetőnőnek” – emlékszik vissza Klaudia. „Rossz volt, mert jött a konfirmálás, nem lehetett itthon, aztán a ballagásomon se.” Akkoriban sokkal nehezebben lehetett kommunikálni mint most, telefonálni is ritkán tudtak, inkább csak leveleztek. Édesapja itthon minden tőle telhetőt megtett, de az anya szerepét nem tudta senki és semmi pótolni. „Nem volt könnyű időszak. Felnőttként is sokszor eszembe jutnak azok az emlékek. Aki soha nem volt benne, könnyen mondja, hogy hát könnyű így pénzt keresni, ezt sokszor meg is kapta anyukám, de nem tudják, mit élt ő át. Ám annak köszönhetően, hogy ott volt, és pénzt keresett, vásárolt nekem és a testvéremnek egy-egy 3 szobás lakást. Nem tudok elég hálás lenni neki ezért az áldozatért, ami a házasságába került, mert apukám elvált tőle.”
„Valamit valamiért” – ezzel vigasztalta magát Klaudia. „Én megértek mindenkit a maga módján, mert egyik félnek sem könnyű. A sok elveszett évet, amit külön tölt a család, semmi se tudja visszahozni. De élni kell valamiből mindenkinek. Egyszer egy asszisztens mondta nekem, hogy sokan jutnak a neurológiára, miután évekig külföldön dolgoztak, mert nem olyan könnyű az ottani lét, és feldolgozni azt, ami vele jár. Én tényleg hálás vagyok édesanyámnak. Nagy áldozatot hozott. Ezt nehéz szavakba önteni. Mi, egyszerű, munkás családból származó gyermekek voltunk, vagyunk. Ha ő nem megy el, nem hozza meg ezt az áldozatot, nekünk a testvéremmel biztosan nem lesz lakásunk, maximum részletre.”
„Én 9 éves voltam, a testvérem 12, amikor édesanyánk 2002 nyarán külföldre ment dolgozni” – kezdi történetét Melánia. Először Izraelbe ment, onnan évente egyszer jött haza, két hétre, majd hét év után Németországba költözött, ahonnan évente kétszer járt haza. 2020-ban »végleg« hazaköltözött. Akkor 66 éves volt. Utána még két évig (a lányom születéséig) néha visszajárt pár hónapra.”
Melánia édesanyja is azért döntött úgy, hogy ezt az utat választja, mert nem látott más anyagi megoldást a felnevelésükre. Három különböző munkahelyen dolgozott, szinte soha nem volt otthon, édesapjuk munkanélküli és alkoholista volt, nagyon nehéz helyzetben éltek. Miután édesanyjuk külföldre ment, rá egy évre édesapa nélkül maradtak, apai nagymamájuk költözött hozzájuk, aki szintén meghalt pár év után. Ezt követően ketten maradtak a testvérével: Melánia 12, testvére 15 éves volt. „Gyerekkorom és fiatalkorom jó részét így éltem le, anya nélkül. Gyerekként még nem teljesen értettem, miért kellett elmenjen, hiába mondogatta, hogy értünk teszi, hogy nekünk jobb életünk legyen.
Nagyon korán fel kellett nőni. Nem lehetett olyan gondtalan gyermekkoruk, mint kortársaiknak, önállóan kellett fenntartsák magukat és a lakást: főzés, takarítás, számlák befizetése, stb. Édesanyjuk anyagilag ezt fedezte, de másban nem tudott segíteni a távolból. „Abban az időszakban az volt a jó, hogy szabadok voltunk, korlátok és szabályok nélkül, de gyakran elég felelőtlenek is. Édesanyám sokat aggódott, hogy valamelyik szomszéd ránk küldi a gyámügyet, amiből nagy baj lehetett volna.”
Az évek során egyre jobban eltávolodtak egymástól anya és gyerekei. Egyre kevesebbet beszéltek telefonon. Melániát és testvérét egyre jobban zavarta, hogy nem jön haza, bár mindig mondogatta, mikor fog végleg hazaköltözni. „Az elején a megélhetésünk miatt ment, aztán mondta, hogy marad, míg befejezzük az iskolát, aztán az egyetemi éveink alatt is maradt, de utána is. Húsz év után már semmi nem maradt itt neki.
Nem sokat tudnak édesanyjukkal beszélni azokról az évekről, de Melánia látja rajta, nagyon bántja, hogy nem volt velük, és úgy tűnik, most az unokákkal próbálja pótolni az elvesztett időt. „Amióta megszületett a lányom, az első unokája, a kapcsolatunk egyre jobb, sok időt töltünk együtt, rengeteget segít, igyekszik minél többet a lányommal lenni. Látom rajta, ez mennyire boldoggá teszi. Sajnos a testvéremmel a kapcsolatuk nem javult a hazaköltözés után sem. Bár egy lakásban élnek, nem sokat kommunikálnak. Felnőttként megértem, hogy akkor édesanyám ezt látta az egyetlen kiútnak, és átérzem, mennyire megviselhette őt is ez a helyzet. Most, hogy én is édesanya vagyok, én is mindent megtennék, hogy a gyermekeimnek jó legyen, és olyan életet éljenek, ahol nem kell nélkülözniük. Adott helyzetben én is ezt az utat választanám, annyi különbséggel, hogy a családdal együtt mennék. Nem tudnám itthon hagyni őket.”
korábban írtuk
Fekete István: Akarod-e látni, merre jár a gyereked az online térben?
Az online térben szabadon áramlik mindenféle információ, ezért bizonyos esetekben jobb, ha egyszerűen letiltjuk azokat a weboldalakat, amelyeket szerintünk a gyermekünk nem látogathat különféle okból: például mert pornográf tartalmat talál.
