Szívszorító történet ihlette a témát, egy olyan édesapáé, aki attól tart, elveszítette a gyermekeit. Válás után ugyanis azt tapasztalja, hogy a gyermekei nem állnak vele szóba, kerülik a társaságát, elfordulnak tőle. A gyerekeihez visszavezető út keresése közben azonban azzal kellett szembesülnie, hogy bár a váláskor megállapított feltételek betartatására (például a megszabott látogatási idők, megosztott gyermekfelügyelet, stb.) jogilag van lehetőség, a gyermekek ellenszenve már olyan mértékű, hogy ez sem vezet eredményre. Látszólag kilátástalan helyzet. És nem egyedi.
A pszichológia a szülői elidegenítést és a szülői elidegenítési szindrómát külön tárgyalja: előbbi maga a folyamat, utóbbi pedig az elidegenítésnek alávetett gyermek, gyermekek helyzete, mentális és érzelmi állapota.
Bár minden eset egyedi és összetett, az érintett gyermekek jellemzően nem kötődnek az elidegenített szülőhöz, akár az empátia teljes hiányát tanúsítják felé, szemtelenek, vagy arrogánsan viselkednek vele. „Az érintett gyerekek feketén-fehéren látják ezt a helyzetet, hogy az egyik szülő jó, a másik meg rossz. Ehhez kapcsolódhatnak még különböző téveszmék az elidegenített szülőről, hogy hanyag, agresszív, felelőtlen, helyzete válogatja” – sorolja Krizbai Tímea gyermekpszichológus. A folyamat odáig vezet, teszi hozzá, hogy a gyermek teljesen elidegenül a szülőtől, az érintett családi ágtól. Hosszan tartó, traumatikus folyamat ez, amelynek magatartásbéli, érzelmi és kognitív következményei is vannak a gyermekre. Ha a fentieket figyelembe vesszük, a gyermekbántalmazás egyik fajtájának is tekinthetjük.
Kik a legveszélyeztetettebbek?
Egyértelműen a kisgyermekek a leginkább fogékonyak a szülői manipulációra, így az elidegenítés az ő esetükben sokkal „egyszerűbb”. „A pici gyermek feltétel nélkül bízik a szülőben, mindent elhisz neki. Szülőként minden nap gondolatokat ültetünk el a gyermekeink fejébe, ezt nevezzük nevelésnek. Azonban ugyanezzel a feltétlen bizalommal könnyűszerrel vissza is lehet élni, és akkor már manipulációról beszélünk” – fejti ki Tímea.
A kisgyermekek kritikai érzéke nem elég fejlett ahhoz, hogy megkérdőjelezzék azokat az állításokat, amelyeket az elidegenítő szülő akár nap mint nap elmond nekik.
Nem meglepő tehát, hogy a hosszan tartó manipuláció eredményeként, a gyermek már nem tudja megkülönböztetni, hogy mi a saját tapasztalata, gondolata, és mi az, amit elhitettek vele. „Bár a kicsik a legfogékonyabbak, a hosszan, éveken át tartó elidegenítés könnyen eredményezheti azt, hogy akár fiatal felnőttek sem kérdőjelezik meg, hogy például miért fordultak el egyik szülőjüktől” – így a szakember.
• Fotó: Krizbai Tímea archívuma
Kiút, de merre?
Az elidegenített szülő rendszerint kétségbeesik, foggal-körömmel ragaszkodik, harcol a gyermekeiért, ezért mindent megtesz, hogy velük lehessen. „Fontos megérteni, hogy ebben a helyzetben a szülő ezen magatartása még nagyobb ellenállást válthat ki a gyermekekből. Sajnos az élet legtöbbször ezt igazolja. Ráadásul az elidegenítő szülő kívülállókat (szülőtársakat, pedagógusokat, szomszédokat, stb.) is bevonhat a manipulációba, így sokszor még annak a lehetőségét is megakadályozva, hogy a gyermek találkozzon, szóba álljon a másik szülővel. Kívülállók számára pedig nem egyértelmű, hogy pontosan minek is a részesei” – magyarázza a szakember.
Az elidegenített szülő rendelkezésére állnak jogi eszközök is, de a pszichológus tapasztalata szerint ezzel kevesen élnek.
„Bírósági kihallgatás, rendőrségi közbelépés… Az elidegenített szülő, bármennyire is szenved, legtöbbször nem akarja újabb, a jogi csatározással járó traumának kitenni a gyermekét, ezért nem él ezzel a lehetőséggel. Inkább visszavonul, és kivár” – osztja meg a pszichológus.
A várakozás azonban évekig, évtizedekig húzódhat. Nem ritka az sem, hogy felnőtt korban talál vissza az elveszített szülőhöz az elidegenített gyermek. „Önismereti munka vagy terápia során fordult elő, hogy harminc-negyven éves felnőttek ébredtek rá, hogy gyermekként szülői elidegenítés elszenvedői voltak. Ilyenkor az a szerencsés eset, ha az elidegenített szülő még él. Sok szép ilyen egymásra találást láttunk már” – meséli Krizbai Tímea.
Várni, csak várni…
A kivárással szemben a terápia a másik út, amennyiben az elidegenítést végző szülővel legalább e téren dűlőre lehet jutni. Meglehetősen nehéz és összetett folyamat ez, minden család más, ezért a terápia maga is minden esetben egyedi. A kritikus gondolkodás magvát kell elültetni, mondja a szakember, hogy az elidegenített gyermek ráébredjen: manipuláció áldozata. „Azt igyekszünk elérni, hogy a gyermek külön tudja választani, mi a saját gondolata és tapasztalata az elidegenített szülővel kapcsolatosan, és mi az, amit csak elhitettek vele. Innen kiindulva lehet újra felépíteni a bizalmi viszonyt szülő-gyermek között” – tudjuk meg.
A felismerés, ráeszmélés olykor azonban olyan erővel bír, hogy az érintett gyermek az elidegenítő szülővel fordul szembe, gyakran őt zárja ki az életéből.
Érthető ez a magatartás is, de a szakember úgy véli, hogy a teljes „gyógyulás” felé vezető út a családterápia, azaz, ha a manipulációt végző szülőt is bevonja a szakember. Legtöbbször ugyanis az elidegenítést végző szülő magatartásának hátterében is pszichés zavar vagy trauma állhat.
Hogyan fogjunk hozzá?
A törvények egyébként is megkövetelik, hogy kiskorú esetében mindkét szülő beleegyezése szükséges a terápia elkezdéséhez. Ez jó kiindulópont lehet ahhoz, hogy a szakember az elidegenítést végző szülő jelenlétét is szorgalmazza a találkozókon. „Nem egyszerű, és nem is konfliktusmentes a két felet egy asztalhoz ültetni. Az eredmény azonban az lehet, hogy
a családterápia révén nemcsak az elidegenítés szűnik meg, hanem a bántalmazó szülő is elindul azon a terápiás úton, amely majd az ő problémáján is segít.
Erre is vannak szép példák” – osztja meg a pszichológus. Summázásként azonban újfent figyelmeztet: rendkívül nehéz és sokszor hosszas folyamat ez, a türelem és a kitartás a járható út.
