Mátyus Melinda íróként és lelkészként arra világít rá, hogy a hívő ember teste nem csak a lélek hordozója. Olyan női történeteket tár elénk, amelyek arra ösztönöznek, hogy újragondoljuk a művészet, a vallás, az emberi tapasztalatok határait.
Ha meglenne mindenünk, nem kellene havat lapátolnunk télen. Hiszen arra is lenne ember. Ha minden is meglenne, akkor sem lenne meg minden. Kisember elmélkedései nagy télben.
Mindannyiunknak van legalább egy zsigerből adott válasza a fenti kérdésre. Amilyen szűrőn keresztül értelmezzük a világ történéseit, olyan megfejtést „teszünk ki az asztalra”.
Hétfő reggel van. Besüt a nap az ablakon. Lefőzök egy kávét. Leülök a laptop elé. Megnyitom a vágóprogramot. Egész hétvégén ezt vártam: dolgozhassak.
Az év legszomorúbb hónapja a január. Így, hogy az ünnepek elmúltak, az ember üresebb marad lélekben: már rég elmúlt a szeretet ünnepe, a szobából a fenyőt levittük a kukába, a szilveszteri mulatozás és durrogtatás hangja is oda...
A mai ember így gondolkodik: nekem ne szabja meg életem ritmusát a természet, tudom én anélkül is, mi a dolgom. Alkalmazásokból tudakolja az időjárást, ugyanazokat a zöldségeket fogyasztja minden évszakban, teából csak a filterest ismeri.
Hány kilós vagy? Hahó! – kérdezi az asszisztensnő. Úgy tűnik, nem először. Nem tudom – válaszolom. Otthon nem volt mérlegünk. Utoljára még negyedikben méretkeztem. Hála Istennek, ötödiktől már nem mérnek súlyt az iskolai általános vizsgálaton.
Minden évben, amikor végig nézek az ünnepelteken, ugyanazt látom: üdeséget, tiszta arcokat, ártatlanságot, jövőbe vetett hitet, reménységet, a pillanat örömét. Kérlek, tudatosítsátok magatokban, hogy jogotokban áll megőrizni mindezt, immár felnőttként.
Érzelmi evő vagyok, falásrohamos, vagy nem tudom. Egyszerűen beteg. Nem tudom megtartani a súlyom, bármennyit diétázom, mert azzal oldom a szorongásom, hogy begyúrom az összes csokit, ami a kezem ügyébe kerül.
Sok esetben viszonylag könnyen megy, hogy éljünk saját jogainkkal, az azonban kihívás, hogy elismerjük a másokét, és még tiszteletben is tartsuk azokat. Pedig mások jogainak tiszteletben tartása akár garanciája lehet annak, hogy ugyanazt kapjuk.
A családi legendárium szerint 10 hónaposan, a rácsos kiságyba kapaszkodva már zenére táncoltam. Nagyon muzikális családban nőttem fel, mindenki játszott hangszeren, a néptánc a fiatalságom erős háttérországát adta.
Aligha kaptam ezidáig karácsonyra az ideinél számomra értékesebb tárgyi ajándékot. Az Angyal egy mesterien megmunkált, gyönyörű, faltól falig könyvespolccal lepett meg. Ez nem csupán egy bútordarab számomra, hanem régóta dédelgetett vágy.
Három királyfi, három út, három próbatétel… A hármas szám bűvölete mindannyiunk lelkében ott él, és miért ne lenne igaz ez az öltözködésre is?
Már az utcáról halljuk a gyerekzsivajt, amikor Marosán Csaba és felesége, Emőke kolozsvári házához érkezünk. Az ötfős család otthona ékes példája annak, hogy az apró terek frappáns kihasználásával sok jó ember elfér egy viszonylag kicsi házban.
Nem olasz nyelvlecke kezdődik, hanem ezek a hetedik legnagyobb itáliai város népszerű jelzői: a művelt, a vörös, a kövér. Ha hétköznapi és valódi, nem turistaáradattól elhomályosított olasz hangulatra vágyik valaki, akkor irány Bologna!
Sokat utazom. Egyedül, párral, barátnővel, édesanyámmal. Néha munkaügyben, egy-egy konferencia miatt, többnyire csak az utazás kedvéért, a kalandért, az élményekért. És állandóan erre buzdítok mindenkit.
A stílus nem más, mint annak a kifejeződése, hogy miként mutatkozunk a világnak. Minden ruhadarab, amit felveszünk, üzenet. Az öltözködés lehetőség arra, hogy kifejezzük magunkat, hogy elmondjuk, kik vagyunk, és mit képviselünk.
Ritkán beszélgetünk férfiakkal ruhákról, ám szerkesztőségünk egyetlen férfi tagját, kreatív dizájnerét és tördelőjét nem hagyhattuk ki a „magamutogatásból.”
