Van egy ritka kórkép, ami egyszerre két embert érint, az is a neve, hogy „őrültség kettesben” (folie à deux). Egy kommunikált érzelmi betegség, és a páros mindkét tagja szenved tőle, úgy, hogy egymás téveszméit elhiszik vagy akár tovább is építik. Nyilván, olyan két személy között alakul ki, aki huzamosabb ideig egymás mellett él, tehát jól ismeri a másik minden hóbortját.
Együtt ellenőrzik le századszor, hogy be van-e zárva az ajtó, együtt hiszik, hogy a földönkívüliek bepillantottak a pincébe és belekóstoltak a csalamádéba, vagy együtt kell, mindent hátrahagyva, sürgősen elutazniuk egy balkáni kisfaluba, mert ott fognak találkozni a Szűzanyával. Ha sikerül kettőjüket elválasztani, akkor a téveszmék megszűnnek, kettesben viszont ők a hallucináció nyerőpárosa.
Amikor Áron elolvasta az interneten e sorokat, rádöbbent, hogy a szüleire tökéletesen illik a leírás. Magához intette feleségét, akit Vinának becézett, holott a teljes neve Edvina volt, és miután a nő is végigfutott a szövegen, csak annyit suttogott, hogy „igen, valami ilyesmi”. Azért kellett halkan beszélniük, hogy a másik szobában tébláboló öregek meg ne hallják. Két nappal korábban jöttek le a fiuk családjához, ritkán szánják rá magukat, bár nem laknak messze, de a karácsony ürügyén most nem volt túl nehéz meggyőzni őket. Annál is inkább, hogy
a régen volt házasságkötésüknek is valami kerek évfordulója volt így az ünnepek tájékán, no meg, persze, a két kis unoka örömét látni a karácsonyfa mellett a legjobb csali a nagyszülőknek.
Tulajdonképpen csak a szentestén történtek miatt merült fel Áronban a gyanú, hogy a szülei együtt könnyebben bolondulnak, mint boldogulnak, de az annyira szíven ütötte, hogy képtelen volt elhessegetni a nyugtalanító gondolatokat. Szóval az történt, hogy mindenki igyekezett a gyermekek figyelmét kijátszva elrejteni az ajándékot a pompásan feldíszített fa alá, és az öregeknek is sikerült becsempészni egy irdatlan nagy dobozt a többi ajándék mellé. Nagyon elütött a többi csomagtól, hiszen réginek tűnt, a csomagolópapír teljesen megsárgult rajta, és a piros szalag, amivel duplán is átkötötték, annyira megfakult, hogy csak a csokrozás hajlataiban maradtak vöröses foltok rajta. Aztán el is árulták az öregek, hogy
félszáz éve, még az első együtt töltött karácsonyukon csomagolták, ami annál inkább kíváncsivá tette a fiatalokat.
A csomagbontás legnagyobb attrakciójának tűnt, ezért utoljára hagyták a sorban, még a játékokkal elvarázsolt unokák is szájtátva figyeltek. És aztán döbbenet, a darabokban foszló papír alatt egy kemény kartondoboz, és abban semmi, de semmi az égvilágon. Amikor pedig minden szem kérdőn a nagyiékra szegeződött, akkor a két öreg merni kezdte a semmiből a „semmit”. Belenyúltak, előhúztak valami láthatatlant, és hosszan örvendeztek neki, kettesben, majd beszélni kezdtek róla, mint valami kézzelfogható dologról: áááh, emlékszel?... ez Áronka kiscsoportos szereplése, ez az odaégett libacomb, nicsak, ez az, amikor bőrig áztunk az esztenán, hoppá, itt az első csók a kapu alatt, nézd csak, ez nem az, amikor letörött a cipőd sarka a színházban?... és így meséltek órákon át a semmiről.
Áronékat nem fogta a tréfa, hümmögve átvonultak a hálószobába. Aggodalmuk nem volt alaptalan, mert reggel az unokák repetát kértek nagyiéktól, ahogy fogalmaztak, „abból a mindenes dobozból”.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
