Reggel van. Nyolcat kakukkol a faliórába szorult madár. Az öregasszony épp leveszi a teát a tűzről, amikor kopognak az ajtón.
– Ki a nyavalya ilyenkor? – zsörtölődik magában értetlenül. Két hónapja, amióta tart ez a kijárási tilalom, senki nem lépte át a küszöbét. Gyuszika kétnaponta jön, leteszi a pakkot az ajtó elé, bekopog, megkérdi a csukott ajtón keresztül, hogy van, s már ott sincs. De ő csak később szokott jönni. A kopogás most már hangosabban, követelődzőbben ismétlődik.
– Jól van, nyitom már – csoszog az ajtóhoz, majd résnyire nyitja azt.
– Atyaúristen! – csapná össze a kezét, ha az nem épp a kilincset szorongatná.
– Igen én, személyesen. Bejöhetek?
– Persze, gyere csak! – tárja szélesre az ajtót. – De hol császkálsz te ilyenkor? Hatvanöt felett csak tizenegy után járkálhatnál. S még maszkod sincs! Legalább deklarációd van?
– Van, persze, anélkül nem mertem volna elindulni – ereszkedik le Isten a konyhaszékre, majd egy laza mozdulattal lerak egy laptopot az asztalra.
– Kérsz egy teát?
– Az jól esne. Még nem reggeliztem. Siettem.
– Miért jöttél? – tolja eléje a cukrot az öregasszony.
– Hogy lásd, nem hagytalak el!
– Eddig soha nem jöttél.
– Nem. De mindig veled voltam.
– Nem mindig éreztem.
– Mert kishitű voltál – kavarja meg lassú mozdulattal a gőzölgő teát.
– Hát… azért voltak nagyon nehéz pillanatok az életemben.
– Azt soha nem ígértem, hogy diadalmenet lesz. Egyébként pedig mindig túljutottál rajtuk.
– Igen. De milyen áron?
– Úgy érzed, hogy több terhet raktam a válladra, mint amit elbírtál viselni?
– Hát elviselni éppen elviseltem, mert itt vagyok, de mennyivel könnyebb lett volna ezek nélkül az életem!
– Na jó. Figyelj! – nyitja fel a laptop fedelét.
– Most akkor együtt megnézzük az életed filmjét, és azokat a részeket, amit a legnehezebbnek érzel, egyszerűen diliteljük. Mondjuk hármat. Aztán reszetálunk.
– Megbolondultál? Beszélj magyarul, egy szót sem értek!
– Úgy értem, hogy meg nem történtté teszek három eseményt az életedből. Kitörlöm. Dilit. Aztán újraindítjuk, reset, és úgy folytatjuk, ahogy te szeretnéd.
– Mit beszélsz? – ereszkedik le a székre az öregasszony is.
De ekkor már peregnek is a filmkockák. Szegényes ház. Síró csecsemő. Nyolc testvér áll a bölcső körül. Lökdösik egymást, mindenki látni akarja, gügyögnek, nevetgélnek, örülnek neki. Boldog gyermekkor. Nehéz, de szép évek. Aztán tizenkét éves. Bombázó repülők, sziréna visító hangja, menekülés, rettegés, éhezés, vér, halál.
– Állítsd meg! – szól suttogva. – A háborút. Azt töröljük.
– Mind a hat évet?
– Igen.
– Jó, de akkor ugye tudod, hogy Jóska is kiesik az életedből?
– Hogyhogy?
– Nem akkor ismerted meg, amikor önkéntesként betegeket ápoltál a háborúban?
– De, gránátrepesz találta el a lábát. Három hónapig ápoltuk. Ott, akkor szövődött köztünk a szerelem. Tizennyolc éves voltam – telik meg a szeme könnyel. – S akkor az újratervezett életemben nem lesz benne Jóska? Akivel ötven évet éltem le jóban-rosszban?
– Hát, ha a háborút töröljük, akkor nem.
– Na, akkor eresszed tovább, ne törölj semmit! Jóska nélkül nem akartam volna élni.
Háború utáni évek. Szegénység. Éhezés. Nehéz élet. Gyereksírás. Megszületik Gáborka. Anya lesz. Új érzés, minden addiginál szebb. Hat boldog év. Majd a baleset. Sírás. Temetés. Idegösszeomlás.
– Állítsd meg! -mondja izgatottan, egy izzadságcsepp csorog végig az arcán, sós könnyekkel vegyül. – Ezt, ezt töröld!
– A Gáborka elvesztését?
– Igen. Életem legnehezebb pillanata volt. Tudod te, hogy milyen érzés egy anyának a gyermeke elvesztése?
– Jó. Törlöm. De ugye tudod, hogy Gyuszi nem lesz a gyermeked az újratervezett életben?
– Miért?
– Hát nem emlékszel, hogy Gáborka halála után, amikor kiderült, hogy nem lehet többé gyereked, akkor döntöttetek úgy Jóskával, hogy örökbe fogadjátok Gyuszit?
– De emlékszem, hogyne emlékeznék. Annyira még nem vagyok szenilis – sértődik meg az öregasszony. – Hát igen. Ha nem hal meg Gáborka, akkor soha eszünkbe sem jut örökbe fogadni egy másik gyereket. Gyuszi! – terül szét arcán a mosoly. – Róla nem tudok lemondani. Nem is akarok! Az életem értelme lett. Áldott jó gyermek volt, s az mind a mai napig. Na jó, hagyjad! Menjünk tovább!
Aztán jó néhány szép, zökkenőmentes év. Gyereknevelés. Munka. Pihenés. Szórakozás. Gyuszi egyetemi kicsengetése. Esküvő. Unokák. Szép évek. Nyaralás. Sorban állás. Kommunizmus. Félelem. A szülők elvesztése. Gyász, szomorúság. Ismét öröm, boldogság. Jóska elvesztése. Aztán kórház. Ijedtség. Betegség. Rák. Műtét. Sugár. Kemoterápia. Összeomlás. Újra élni akarás. A betegség legyőzése. Gyógyulás.
– Állítsd meg!
A betegséget töröld! Az nagyon nehéz időszak volt! Egyedül végigcsinálni a halál árnyékában azokat az éveket! Túlélni. Talpra állni. Ép ésszel kibírni. Na, ezt tényleg töröljük!
– Jó. Törlöm. De akkor, ugye tudod, hogy az elkövetkező életedet is törölnünk kell és újratervezni.
– Hogy érted?
– Miután meggyógyultál, nem azután hoztad létre az alapítványodat? Egész hátralevő életedben nem a rákos betegek megsegítésén munkálkodtál? – miközben ezt mondja, szándékosan engedi pörögni a filmkockákat és szeme sarkából lesi az öregasszonyt. Sok-sok reménykedő, boldog arc hosszú perceken keresztül.
– Akkor ezek mind törlődnének a betegségemmel?
– Hát igen. Ha nem lett volna a te életedben a rák, akkor eszedbe sem jutott volna létrehozni az alapítványt és olyan sok embernek segíteni.
– Igen, ebben igazad lehet. Ebben is.
– Akkor hagyjunk mindent a régiben? – Úgy tűnik, jobb lesz – mondja az öregasszony.
– Jó. Akkor én most megyek – csukja le a laptop tetejét Isten. – Köszönöm a teát!
– Várjál! Még meg sem ittad! S még nem beszéltünk arról sem, hogy mi a szándékod ezzel a vírussal?
De ekkor már csak az ajtó csapódása hallszik, s ugyanebben a pillanatban a keletkezett léghuzat teljes erőből kivágja a konyhaablakot.
Kiemelt kép: Shutterstock
