Szőke volt, aztán barna lett

A vagány. A bohém. A művész. Nem ugyanaz, mint ahogy egyik szőke, másik barna, barna. (Ki vagy te, Désiré?) S bár sosem vonzódtam a szőkékhez, megesett, hogy mégis mellettük találtam magam – ma már esetleg Brad Pitt vagy Robert Redford lehetne rám hatással… de realitásérzékem azt súgja: nem vagyunk egy súlycsoport.

Akárhogy alakuljon, kerülöm a búcsúzást. Inkább kislisszolok a hátsó kijáraton, inkább bénán hátraarcolok. Tisztesség? Nahát, legyen másé.

A vagány

Ugyancsak nem voltunk egy súlycsoport ezzel az elsővel. Nem ragozom. Szőke volt. De ennek akkor egyáltalán nem volt jelentősége. Szerelem volt első látásra, részemről – innen ez teljesen nyilvánvaló. Ez a fiú kábé tudta, mi a dörgés, én viszont alig kamaszodtam. Eljött hozzánk, a nővére szülinapi házibulijára hívta meg a bátyámat. Ezen a gesztuson nem kellett meglepődni, s noha létezett vezetékes telefon, az üzenetvivés eme formájának volt valami diszkrét bája. Szóval, nyitottam az ajtót, és ott állt ő. Hullámzott a haja, keskeny kék szempár villant rám, pár másodpercig nem szólalt meg, láthatóan zavarban volt, de ettől még vonzóbbnak tűnt. Végül elhadarta, miért jött.

A mondatzáró sziában volt valami izgatott csend, nyugtalanság, s egy kis elhalkulás. Ennyi volt.

A bátyám elment a bulira, én pedig elkezdtem vágyódni az ismeretlenbe. Ezen a nyáron a keresés pezsgésében éltem, és igen, láttam őt néha, és ugyanolyan izgatott szemvillanással nézett vissza rám, mint először. Két év telt el aztán, a pezsgés lassan alábbhagyott bennem, s ez fájt, pedig marasztaltam volna, de ez nem olyan dolog, tudjátok, ha menni kell, hát menni kell. Amikor a homoródi diáktalálkozón a busz oldalában megcsókolt, semmit nem éreztem, a pillangók rég elröpültek.

Zárójel: Bizonyos nyolcadikos búcsúkiránduláson a sátorban rám nehezedik egy barna fiú. Szép, mindenki elájul tőle, én is. Amikor benyúl a nadrágomba, mintha áramütés érne. Nem rossz az érzés, de nagyon rossz a gyorsaság. Ugyanilyen gyorsan elviharzom, az sem érdekel, ha ő az egyetlen a földkerekségen, akinek kellek.

A bohém

Ekkor már én is tudom, mi a dörgés. Csak épp nem értem. De tudni akarom, és ez merőben más, ez a barna. Vékony, nyurga, remeg – mondja is – a bátyám lehetne, végképp nem vagyunk egy súlycsoport, félek, de hajt a vérem… Őrült, beteg, tudom rég, és mégis hagyom, hogy azt tegye velem, amit akar.

Tulajdonképpen azt teszi velem, amit akar. Bár utólag azt gondolom, mégsem volt elég bátor hozzá.

Zárójel (ekkor gyakran és joggal dúdolom ezt):

Micsoda útjaim voltak nekem..

szólt Désiré, most, hogy emlékezem,

micsoda egy zűrzavar, hány tévedés,

tán hazudtam is, és volt egy kevés,

volt egy kevés, nem is tudom, hogy hívjam azt,

Hirdetés

talán volt egy-két este…

ami nincs megnevezve,

és valószínű, hogy már így is maradnak,

nevezetlenül… (…)” /Micsoda útjaim, Bereményi Géza–Cseh Tamás

Barna: Kézenfekvő, hogy miért a mélységgel asszociálom. A sötéttel, a titokzatossal… Persze zavaros. De ahogy félig lehunyja a szemét, a sötét szemöldök, amit látok. Azt is értem, hogy miért a barna nőktől félek zsigerileg. Az én színem fehér. Nem baj, maradjon ilyen.

A művész

Nem érdekel a test, mondom (ekkor előző barnát hallom magamból kiszólni). Önmagában a testi szerelem sem izgat. Önmagában (ezt már én teszem hozzá fölényesen). Csakhogy ezen túl is van létezés, ez pedig csupa ellentmondás. A sovány, a keskeny, a vékony, a beteges hagyjon engem. Érezni akarom az erőt, legyen súlya mindennek, különben nincs értelme. És akkor ez a barna.

Ennél már tudom, hogy csak így van súlya. A szeme, a homloka, a keze, a lába, a hangja … Azt hiszem, szeret. Azt hiszem, szeretem. De mi végre?

Reménytelen, mondogatom egy ideig magamnak, aztán feladom, aztán elfogadom, amiben nem hiszek, hogy meg van írva. Persze. Na, ilyen pont nincs, pofozom fel magam, aztán mégis lesz olyan. Olyan, amitől az ember megint kamasznak érzi magát, pedig ó, jaj, régen volt az. Amitől olyasmibe keveredik, amitől távol akarta tartani magát, ami beviszi őt a susnyásba (hova máshova), amitől azt mondja, nő vagyok, én vagyok a nő, ami beteljesíti, amitől akkor is boldog, ha éppen omlik rá a ház.

Egy kedves barátnőmnek mondom erről, tudod, azt hiszem, ez az utolsó… Kacagva legyint, hogy ugyan, dehogy! Én meg utólag legbelül: Tényleg? De minek?

Nem szeretek búcsúzni. Inkább elsunnyogok. Ha éppen omlik rám a ház, akkor is remélek valamit. 

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: