Tisza Kata – Egyensúlyban a visszatérés után

Könyvvásárokon kígyózó sorokban állnak autogramért nála, így volt ez tíz éve, és így van ez most is: a visszatérés után. Erős hangú, őszinte írásaival végez mélyfúrást az olvasók lelkében, soraival ugyanakkor simogatni és gyógyítani is tud.

Könyvvásárokon kígyózó sorokban állnak autogramért nála, így volt ez tíz éve, és így van ez most is: a visszatérés után. Erős hangú, őszinte írásaival végez mélyfúrást az olvasók lelkében, soraival ugyanakkor simogatni és gyógyítani is tud.

Férfiasan bevallom, újságíróként most bajban vagyok. Egy olyan embert kellene bemutatnom, aki akarata ellenére évekkel ezelőtt a csapból is csöpögött Budapesten. Mindenfélét és mindnek az ellenkezőjét is leírták róla: a magyar irodalom üdvöskéje, zseni, tehetséges, tehetségtelen, bomba nő, gyönyörű, nem gyönyörű, kihívó, visszafogott, zsidó, arisztokrata, román, titokzatos, erdélyi jövevény, sorolni sem érdemes. Nem csoda, hogy besokallt, Ázsiáig menekült, és csaknem tíz évig kivonult a köztudatból.

Nem szükséges google-eznem Tisza Katát. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban volt a barátom, bajtársam, átbulizott és reggelig átdumált éjszakákban partnerem, az ember, akivel sokat sírtunk és még többet röhögtünk. Nem nevettünk. Röhögtünk, féktelenül és teli szájjal, hangosan. Mindenen. Ez a legerősebb emlékem róla. Az égvilágon mindenen tud nevetni. Kevés szerethetőbb embert ismerek nála.

– No de a tények mégiscsak tények, a Wikipédia így ír rólad: Tisza Katalin Erzsébet; Marosvásárhely, 1980. augusztus 30. magyar írónő; a borosjenői és szegedi gróf Tisza család leszármazottja, Tisza Kálmán miniszterelnök ükunokája. Én ebből annyit láttam a Bolyaiban, hogy a történelemórákon a tanár kitüntetett figyelemmel fordult feléd, és kérte, hogy hozd be otthonról a suliba a családi címert, és mutasd meg az osztálytársaknak. Hogyan élted meg ezt akkor, tinédzserként?

– Kifejezetten nem jó emlék ez nekem. Zavarba hoz minden olyasmi, ami nem az én érdemem, és annak alapján különböztetnek meg. Nem beszélve arról, hogy pontosan tudtam, mi meghurcoltatással járt ez a név, mit szenvedett a nagyapám, mit állt ki az apám. Hogy ez egy ambivalens dolog, mert még mielőtt megszólalok, már mindenki elkönyvel valamilyennek, és az általában valamelyik tartományban végletes, tehát nem sok teret hagy a valódi megismerésnek. El lehetett mondani, hogy biztos mindent ennek köszönhetek. Ugyanakkor le lehetett verni rajtam a múltat, ha valakinek épp ahhoz volt kedve. Vagy be lehetett sorolni valahová politikailag, ahová nem tartoztam.

Így aztán sokáig éreztem tehernek, egyszerűen idegesített, próbáltam kibújni alóla, hogy engem lássanak, ne a sztereotípiáimat. Még itt Magyarországon se igazán tudták az emberek, hová tegyenek, hogy én most palotában nevelkedtem-e, és kényes grófkisasszony vagyok, vagy mégis miféle, és hogyan kerültem ide. Az állandó ítéletek és magyarázkodások nyomása még sokáig kísértett a fejemben.

– A származásod 2005-ben, amikor a Pesti kínálat című köteteddel berobbantál a magyar köztudatba, még mindig téma volt. Most már úgy tűnik, hogy olvasó- és rajongótáborodat fikarcnyit sem érdekli semmi más, csak az írásaid. Azért ez jó, nem?

– Ott és akkor egyszerűen levált rólam a nevem, és használni kezdték különféle sajtóorgánumok a saját eladásuk felturbózására. Igazság szerint senkit se érdekelt, valójában ki vagyok, és mi az üzenetem, csak az, hogy mit tudnak a szokásos felületi szinteken kiszedni a maguk javára belőlem. Úgy éreztem akkor is, ezer réteget lehetne a történetekből kibontani, ami korképjelleggel bír, de ezt semmiképp sem akarták meghallani. Én pedig huszonévesen tapasztalatlan voltam, és naiv ahhoz, hogy ezt a folyamatot előre lássam vagy meg tudjam állítani. Amikor a leginkább sikeresnek könyveltek el, nekem akkor lett a leginkább elegem. Egyrészt teljesen elidegenedtem attól a médiaképtől és világtól, aminek részévé váltam, de semmi örömöt nem találtam benne. Így akkor megfogadtam, hogy kiszállok, és teljesen másfajta életet szeretnék élni. Hosszas csönd és megküzdési folyamat következett, aminek eredményeként sok mindent megértettem a velem történt dolgokból, és azok szükségszerűségét is, illetve ez elhozta a megbékélést. Ma már persze senkit se érdekel, hogy hívnak, csak az, hogy mit írok, tiszteletben tartják a határaimat és a magánéletemet, mondjuk, ezért elég keményen megküzdöttem. Ugyanakkor oda is eljutottam, hogy ami és aki vagyok, vállalható, nem szégyellem, tehát az arisztokrata származás is rendben van. Sosem hoznám elő, de ha rákérdeznek, simán válaszolok, nem szorul össze a torkom, és bizonyos helyzetekben már azt is megengedem magamnak, hogy erre akár büszke legyek.

– Anya vagy, író, a Tisza Kata Consulting a saját vállalkozásod, ahol coachingpszichológiai tanácsadást folytatsz, doktoranduszként választott szakterületedből kifolyólag öregedéskutatóként is jegyeznek. Kívülről soknak tűnhet mindez egy ember számára, de minden mindennel összefügg a te életedben, jól sejtem? Magánéleti válságot tapasztalatként használsz fel íróként és coachként.

– Úgy volt, tíz évvel ezelőtt, hogy az írói pályafutást befejeztem. Nem vagyok elég jó, és a sikerrel járó végletes rajongás és végletes gyűlölködés is feldolgozhatatlannak tűnt egyszerre és hirtelen. Ezért úgy döntöttem, hogy szociálpszichológiai irányban képzem tovább magam, a gyermeknevelős időszak alatt. Mindkét gyermekkel évekig otthon maradtam, hiszen alapvetően nem volt segítségem, és nagyon fontosnak tartottam, hogy én legyek a közelükben. Első körben a saját történetemet akartam keretbe helyezni, megérteni a származásom, az előítéleteket. És ez hatalmas megnyugvást hozott. Darabjaira szedtem magam, majd újra összeraktam. Amikor ez megvolt, azon gondolkodtam, hogy mit lehetne kezdeni ezzel a megértéssel, ami nekem ennyit segített elfogadni saját magam, és megérteni a környezet reakcióit. Hogyan lehetne másokat is átvezetni hasonló folyamatokon, amik tulajdonképpen személyiségfejlődést és megbékélést eredményeznek? Akkor ez még csak mint kutatási téma érdekelt, és az idős embereket kezdtem vizsgálni mint marginalizált csoportot, az őket érő társadalmi stigmákat és a lehetséges megküzdési stratégiákat. Később a kutatást kitágítottam, és az életminőség meg az életkor különböző összefüggéseit kezdtem vizsgálni, találtam is bizonyos kritikus csomópontokat. Az életközép különösen izgalmasnak bizonyult, meg az ott zajló folyamatok, mint például egy válás.

Akkor el akartam sajátítani azt a módszertant is, aminek segítségével nemcsak elméletileg kutathatok nehéz kérdéseket, hanem segítőként vehetek részt a gyakorlatban is, így jött képbe a coaching. Én ezt a két szakmai tudást integráltam, és tulajdonképpen kialakítottam a saját munkamódszeremet, amivel élethelyzeti elakadásokon, karrierválságon, önbcsülés-sérülésen vagy identitáskérdéseken dolgozunk az ügyfelekkel. A visszajelzések jók voltak, ami megerősített abban, hogy szükséges és jó irány ez. Magamra találtam benne, és megéltem, hogy másoknak is hasznára van, amit csinálok. Persze van az életnek olyan területe, ahová nem lehet kizárólag tudománnyal behatolni, hanem ott igenis szükség van a művészetre. Úgyhogy így jött vissza az irodalom is a képbe. Egyszerűen az egyensúly része. Végül kilenc év után megengedtem magamnak újra az írást, de ezek a szövegek már teljesen más műfajt képviseltek. Volt nekik egy terápiás jellegük, ami tulajdonképpen kiterjesztette a munkát, amit végzek, az olvasókra is. Sőt engem is teljes mértékben partnerként bevont a munkafolyamatba. Így kezdtem tulajdonképpen feldolgozni a saját gyászomat, válásomat, és vitték végig a szövegek is ugyanezen az erre nyitott olvasókat. Végül is ez az egész műfaj egy és ugyanaz, amit én csinálok, csak több eszköze van: tudomány, művészet és praxis, egymást erősítik és kiegészítik. Lebontják a falakat, amik ezeket eddig egymástól elválasztották, és én ebben a sajátos keverékben találtam meg a saját módszeremet, ami rajtam is segít, ugyanúgy, mint másokon. Végső soron felszabadítottam saját magamat az elfojtásaim meg a külső elvárások alól, és ez nagyon nagy boldogságot hozott, mert azt láttam, hogy másokat is hasonlóképp felszabadít.

– Médiafelhajtás, csili-vili, siker, majd évekig csend. Ázsiába költöztél, ott jött világra nagyobbik kislányod, Sophie, majd pár év múlva a második kislányod, Míra. Az anyaság évei, most, hogy visszatértél a közéletbe, úgy tűnik, nagy hatással voltak rád. Helyükre kerültek a dolgok, és közben megtanultál nemet mondani. A médiában nem szerepelsz, az írott sajtóban is csak kivételes esetben.

Hirdetés

– A visszatérésemnek volt egy nagyon intim jelentősége is: hogy a lányaimnak legyen az anyjuktól egy vállalható szakmai örökségük. Először miattuk kezdtem el, de menet közben egyre inkább meg mertem engedni magamnak, hogy saját magamért is lehessen létjogosultsága. Tudtam, hogy egy szabad és önazonos anya használhatóbb minta számukra, mint egy otthon ülő, sebzett, mindent feladó, lenyomott valaki. Ezt a küzdést meg akartam mutatni, hogy lehetséges. Ugyanakkor ezúttal már pontosan tudtam, hogy nekem már nincs szükségem a médiafelhajtásra és annak álságosságára ahhoz, hogy járjam ezt az utat, amit összeraktam magamnak darabról darabra. Ezzel együtt nem mondanám, hogy könnyű mindent egyben tartani, de melyikünknek az? Van ebben mindvégig egy társadalmi üzenet is, női szerepeinkről, méltóságunkról.

– Tavaly, a Scolar Kiadónál jelent meg a visszatérés könyve, az Akik nem sírnak rendesen, majd ugyanitt idén A legjobb hely a városban te vagy című könyved. Sokatmondó címek ezek… Mi volt az impulzus, aminek hatására újból írni kezdtél?

– Az első könyv a vajúdás és számvetés könyve, a sírásé, a gyászé, a második már a meghozott döntésé, a veszteség traumájának feldolgozásáé, ami eljuttat a rehabilitációig, a legjobb helyre, azaz önmagadhoz vissza. Valójában a szakmai tudásomat és a saját életem tapasztalatait dolgozom fel terápiás célú irodalmi formában. Az impulzus nagyon összetett volt: a gyerekeim unszolása, hogy bátran írjak újra, mint régen, találkozott egy nagy magánéleti válságélménnyel, amit már nem tudtam belegyúrni a száraz, tudományos formába, és kitört belőlem. Erre aztán annyi pozitív megerősítést kaptam, irodalmároktól, pszichológusoktól egyaránt, hogy ez valami teljesen új, fontos és erős irány, nem beszélve az olvasók hűségéről és szeretetéről, ami kitartott tíz éven át, hogy ezek a tényezők így egyben kirángattak a tagadásból, és szabad utat engedtem magamban az írásnak.

– Ebben a hónapban a meztelenség témakörét járjuk körül a Nőileg hasábjain. Fizikailag nem vetkőztél le egyetlen újság felkérésére sem, lelkileg azonban pőrére vetkőzöl az olvasók előtt, szikével szeded darabjaira a lélek rezdüléseit. Van egy közösségépítő társadalmi felelősségvállalásod is a Facebookon, az emberi méltóság megőrzéséért az erőszak ellen. Az olvasók itt írják, hogy erőt merítenek az írásaidból, mert maximálisan őszinte vagy.

– Több dolog is történik ott. Az egyik, hogy az érzésekről nyíltan beszélek, és adok hozzá egy pszichoedukációs magyarázatot, ugyanakkor irodalmi formában is feldolgozom. Ezek az információk egyrészt azt a visszaigazolást adják az olvasóknak, hogy amit ők éreznek, az elfogadható, megengedhető és emberi, ami önmagában felszabadító hatású a mérgező elfojtások alól.

A másik, hogy rálátnak önmagukra, megértik mindazt, ami velük történik, és meg tudják fogalmazni. Átélik, hogy nincsenek egyedül, és erőt ad ez a szolidaritásélmény. Olyan energiák szabadulnak fel olvasás közben, amelyek cselekvéssé fordíthatók, vagy legalábbis a külső szemlélet felvétele és az érzelmek szabadon engedése kimozdít és elindít egy belső, önreflexív munkafolyamatot. Ezt kizárólag őszintén lehet művelni, és csak akkor működik, ha ez az őszinteség kölcsönös. Ha bármelyik oldalon nem az, elakad a folyamat. Én saját magamat adom, lecsupaszítva, mezítláb, az érzéseim, a gondolataim, a tudásom, és erre felelnek az olvasók is a saját érzéseikkel.

– Hobbid a zene, a tánc, újabban zenekarral is föllépsz. Aki nem ismer, azt mondhatja, hogy túlzás, ennyi mindennel nem lehet foglalkozni.

– Ezek mind ugyanazok, és tulajdonképpen ugyanarról szólnak. A teljes munkásságom, hitvallásom, létezésem alapelve a szabadság. Hogy az ember az legyen, aki ő maga. Hogy merjen az lenni, és azt vállalja, hazugság és színjáték nélkül. És ezzel szabaddá tegyen mást is, hogy más is vállalhassa önmagát. És a közös igazságokból jöhetnek létre a csodák. A zene és a tánc nekem a teljes felszabadulás. Mindaz, amiről a munkám szól, ebben megcsinálom, teljesen feloldódom benne. A zene részét képezi az identitásomnak, gyerekkorom óta kísér, és terápiás eszközként is használom. A koncertek terápiás felolvasóestek, amit a zene átsző, és együtt táncolunk a közönséggel, mindenki vállalja saját tökéletlenségét, elsősorban én magam, hiszen nem vagyok profi táncos vagy énekes.

– Sokat írsz és beszélsz az identitásról mint pontról, ahonnan kiindulunk, és ahová visszatérünk. Mint védőpajzsról. A tiedhez most mi tartozik hozzá?

– Hosszú évek küzdése, tagadása után jutottam el oda, hogy kimondjam, elfogadjam és megengedjem magamnak az írói identitást. Úgy vélem, ez nagyon fontos részemet képezi, és többé nem engedhetem, hogy bárki is elvegye tőlem, vagy én magam áldozzam be, mert az öncsonkítás volna. Az, hogy hivatásos segítő foglalkozású vagyok, szintén részét képezi az életemnek, ami egy örök körforgás, mert az átadott energia visszaáramlik, és igazi flow-érzés tapasztalni pozitív irányú változást az embereknél. Az anyaság a legfontosabb szerepem, éppen ezért fontos, hogy jól legyek a többi szerepemben is, mert akkor tudok a legtöbbet nyújtani a lányaimnak. Hogy azt az életet éljem, amelyik igaz, és a lehető legközelebb áll saját magamhoz. Az, hogy nő vagyok, most lett újra fontos, sok év árnyéklét után, amikor büntettem magam az összes, külsőségeknek szóló sztereotípiáért. És mert azt látom, hogy a lányaimnak is fontos, hogy nőként is, ne csak anyaként láthassanak. Most kezdem megengedni, hogy önfeledten és felszabadultan legyek az a nő, aki legbelül is vagyok. Kiengedtem a felszínre levegőzni most, harminchét évesen. Már nem akarok senkinek megfelelni, csak lenni, a lehető legjobb szándékom és tudásom szerint. Az, hogy ember vagyok, a méltóságot is jelenti, az egyenrangúságot, a szabadság és autonómia igényét, tiszteletét. Természetesen a legalapvetőbb perspektívám, ahonnan a világot mindig is szemlélem, a kisebbségi identitás. Ami azt jelenti, hogy többszörösen stigmatizált származásaimból kifolyólag én azonosulni tudok bármely marginalizált társadalmi csoporttal, és közös felelősségnek tekintem, hogy emberséggel bánjunk egymással.

Tisza Kata, író, coach, öregedéskutató

  • Épp az ELTE-n szerzett angolnyelv-tanári diplomát hasznosította, tanárként dolgozott nyelviskolában, gimnáziumban és a Közép-európai Egyetemen (CEU), amikor a diákok megválasztották a legjókedvűbb, legmosolygósabb tanárnak. Tisza Kata többször is azt nyilatkozta, hogy erre a kitüntetésre a legbüszkébb. Aztán rablótámadás érte. Ezt követően, a kórházban eltöltött idő alatt írta meg az első novelláskötetet, a Pesti kínálatot. A könyv sikere rengeteg felkérést hozott számára a médiában: napilapoktól, magazinoktól, televízióktól és rádióktól is megkeresték. 2008-ban férjhez ment, és 2009-ben kislányuk született, Sophie. Visszavonult a nyilvánosságtól, és egy ideig Thaiföldön telepedett le családjával. Hazatérése után interkulturális pszichológia mesterszakot végzett az ELTE-n. Innovatív öregedéskutatásával elnyerte az ELTE Pszichológiai Doktori Iskola ösztöndíját, és mellette nemzetközileg elismert coach minősítést szerzett, saját módszertant dolgozott ki. Kötetei: Pesti kínálat (2005), Hét nap nyár (2005), Reváns (2006), Főbűnösök (antológia, 2006), Magyar pszicho (2007), Doktor Kleopátra (2008), Akik nem sírnak rendesen (2017), A legjobb hely a városban te vagy (2018). Utóbbi kettő már deklaráltan irodalomterápiás eszközként is szakmailag elfogadott.

Fotó: Reviczky Zsolt

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. júniusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>