Az óceánjáró zongorista legendája

Ez az alkotás az ezredfordulón készült, és a századforduló – 1900 – nevét viseli, de pont az időtlenségről, a térbeli behatárolhatatlanságról, a művészet megfoghatatlanságáról szól, nagyon konkrétan beszorítva térben és időben. Alessandro Baricco regénye, a Novecento filmben Az óceánjáró zongorista legendája néven terjedt szélesvásznúra.

Ez az alkotás az ezredfordulón készült, és a századforduló – 1900 – nevét viseli, de pont az időtlenségről, a térbeli behatárolhatatlanságról, a művészet megfoghatatlanságáról szól, nagyon konkrétan beszorítva térben és időben. Alessandro Baricco regénye, a Novecento filmben Az óceánjáró zongorista legendája néven terjedt szélesvásznúra.

A történet (vagy legenda) szerint egy óceánjárón felejtett csecsemő a gépházban nevelkedik, egészen addig, míg balesetben elveszíti nevelőjét. Menedéket a zongora alatt talál, és életcélt a zenében, ameddig a kapitány és az utasok fel nem fedezik benne a tehetséget. Aztán az óceánon túlra is szökőárként terjed el a hír a világ legjobb zongoristájáról. Feledhetetlen jelenetek, amikor hősünk lezongorázza a szalonba érkező emberek jellemét, a zongorapárbaj, ahol annyira felizzanak a húrok, hogy a cigarettát meg lehet gyújtani rajtuk, a reménytelen szerelmi szál, a szárazföldre való nem lépés mozzanata vagy az elpusztításra váró hajó, amelyet körülölel a zongora hangja.

Giuseppe Tornatore filmje nagyszerűen ragadja meg mindezt Koltai Lajos képein keresztül, semmi filmes trükk, semmi szemfényvesztés. Tim Roth játéka visszafogott, elegáns, de szemében végig ott csillog a huncut játékosság, a megfelelési kényszertől való teljes felszabadultság. Pruitt Taylor Vince, mint trombitás, mesélő és egyetlen barát, maga a földhözragadtság, a megfelelés, a tökéletes beilleszkedő.

Ennio Morricone ebben a filmben olyan zenét alkotott, amely friss és elragadó, minden pillanatban annyira természetesen simul a szereplőkhöz, hogy az az érzésünk, mintha ezt a zenét nem is kellett volna megkomponálni.

Egy film egy emberről, aki a nyilvántartásokban nem is létezett, aki nem kötődött semmihez, aki félt a szárazföldre lépni mondván, hogy ő már ismeri az egész világot az elbeszélések alapján; akit mindenki magával vitt emlékezetében, ha egyszer találkozott vele; aki mindig mozgásban volt a hajóval, de ha játszott, megállt körülötte az idő; akinek élettere a hajó négyzetméterein túl soha nem terjedt, de azon belül is a zongora billentyűire korlátozódott; aki jazz-zenét játszott, mielőtt azt feltalálták volna, aki jobb volt, mint a legjobb jazz-zongorista; aki szabadabb volt mindenkinél, de nem bírta átlépni a hajó korlátait, ha a valós élettel kellett szembesülnie, hisz az számára maga volt a halál. Két lábon járó megismerhető és megismerhetetlen… egy legenda.

 Kiemelt kép: panartur.com

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. májusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>