Hús-vér balerinát kevesen ismerünk. Ők azok az elbűvölő nők a színpadon és filmekben, akik szinte valótlannak tűnnek. Balerinának lenni azon kevés szakmák közé tartozik, ahová nehéz a bejutás, és nagyon kevesen végzik el. A sepsiszentgyörgyi Ledán Eszter talán azért kivételes, mert ő nem dédelgetett álmát követte, amikor jelentkezett egy balettválogatásra. Szerette volna kipróbálni, de nem ragaszkodott görcsösen hozzá. Ma a Bécsi Állami Operaház kis-szólistája, számos szakmai elismerés tulajdonosa.
{hirdetes}
Eszter igazi balerina. Nehezen tudtam arra figyelni, amit mond, mert természetes szépsége, szívből jövő kedvessége és szakmai alázata elvonta a figyelmem. „Nagyon kicsi voltam, amikor az élet adta ezt a lehetőséget. Ahogy megéreztem az ízét, az álmommá vált. Most is bennem él, hogy mekkora boldogsággal újságoltam anyukámnak, hogy van lehetőség Budapestre menni balettiskolába. Elvittek, felvettek, ígéretesnek hangzott. Egy 11 éves kislány nem tudja felmérni a helyzetet, természetesnek tűnt, hogy mennem kell” – vezet be világába Eszter, aki kilenc évet volt a budapesti Magyar Táncakadémián, aztán Bécsbe került.
Hogyan képzeljük el a balettiskolát?
Nem jelentkezés alaján történik a felvételi. Hajlékonyság, alkat, kinézet és esztétika alapján döntik el, hogy kiben van potenciál. Bár háromévesen baletteztem egy rövid ideig, nem volt alapom. De abból, amit akkor láttak, el tudták dönteni, hogy mennyire vagyok fogékony. A balettiskolában nagy volt a szórás, ötven lány kezdett, kilencen végeztünk. Reggel iskolába mentünk, délután balettóráink voltak. A balettórák mellett színpadra is készítettek minket. Soknak tűnik, mi mégsem éreztük a terhet, mert ezt szoktuk meg, így neveltek.
Fotó: Christian Mann
Mivel tartod magad formában?
Szerencsés vagyok, mert alkatilag megfelelő vagyok erre a szakmára. Serdülőkorban sem kellett fogyókúráznom, pedig a test változásával könnyen szaladhatnak fel a kilók. Tény, hogy ez egy életmód. Úgy neveltek bennünket, hogy figyeljünk magunkra, de olyan sosem volt, hogy valaki megmondja, mit ehetünk meg, és mit nem. Négy-öt óra folyamatos fizikai munka mellett formában tudunk maradni. Nálunk az esztétikáról szól minden, a színpadon tökéletesen kell mutatnunk.
Szereted az életet, amit a balett világa ad?
A szép ruha és a jelmez nagyon vonz. Mindig más lehetek. Minden lány imádná a gyönyörű sminket, hajat, ruhát, ahogyan balerinává varázsolnak bennünket. Az, hogy szépnek érzem magam, a teljesítésben is segít, hiszen a színpadon az látszik, hogy jól érzem magam a testemben.
Hol tartasz most a szakmádban?
Négy lépcsőfok van, én a másodikon vagyok kis-szólistaként. Nem tudom, van-e számomra feljebb, mert már nem vagyok fiatal. 28 évesen fiatal vagyok az élethez, de nem a szakmámhoz. Nálunk rövid a pályafutás, legtöbb 40 éves korig lehet balerinaként dolgozni. Minél többet dolgozunk, annál jobban tudjuk, hogy mire nem vagyunk megfelelőek. Mindennap szembesítenek magunkkal. Napi hat-hét órát állunk a tükör előtt, és azt nézzük, hogy mi bennünk a rossz, nem azt, hogy mi a jó. Nem hiszem, hogy lesz belőlem valaha principál, azaz első táncos (a legmagasabb fokozat – szerk. megj.), a korom miatt sem tudok már odafejlődni. De függ ez az igazgatónktól és a hátunk mögött lévő csapattól is. Ők döntik el, hogy mikor melyik lépcsőfokra vagyunk alkalmasak. Ha úgy döntenének, hogy egy fokkal feljebb tesznek, nagyon örülnék neki. De így is elégedett vagyok önmagammal. Sokat táncolok, szép szerepeket kapok, sokszor szólókat is, sok a munkám.
Fotó: Michael Pöhn
Van kedvenc darabod?
Nagy kedvencem Csajkovszkij Anyeginje és Jules Massenet Manonja. Kiskoromban én is a Hattyúk tavára vágytam, ma már tudom, hogy technikailag sem lennék megfelelő rá. Legutóbb A kékszakállú herceg várában táncoltam, ez volt az első főszerepem, ezért talán ez áll a legközelebb a szívemhez.
Mi lennél, ha nem balerina lennél?
Sokat gondolkodtam ezen. Érdekes a sors. Azon a héten, amikor balettre lehetett felvételizni, kézilabdára is felkészítést tartottak, oda is jártam. Kislányként nagyon sportos voltam, szerettem focizni a fiúkkal. Valószínű, hogy sportoló lettem volna. Ez a pálya rövid, közeledve a 30 fele, lassan el kell döntenem, hogy mit csinálnék szívesen a balett után. A 40 éves táncos már nagyon idősnek számít ebben a szakmában, abban a korban csak nagyon jó formában lehet még színpadon lenni.
Mi hiányzik itthonról?
A családomért, barátaimért mindig szívesen megyek haza. Azt tapasztalom, otthonról mindenki elvágyik valamerre. Én ezt sosem értettem. Nem ítélkezem, mert nem éltem ott. Sokan vannak, akiknek nincs lehetőségük se továbbtanulásra, se karrierépítésre, megértem őket, ha menni akarnak. De ha én otthon lehetnék, a saját kultúrámban, a saját nyelvemet beszélve, sosem akarnám többet elhagyni. Annyira jólesik a szívemnek hallani az embereket, azt az ízes dialektust, amit otthon beszélnek. Olyan szép. Azt hiszem, bennem kigyógyíthatatlanul megmaradt a tiszta szeretet Sepsiszentgyörgy és Erdély iránt.
Fotó: Michael Pöhn
Szakmai díjai: A Magyar Táncakadémia nemzetközi versenye – első díj (2005), második díj a helsinki nemzetközi balettversenyen (2006), második díj a bécsi OETR-versenyen (2007).
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016. júniusi lapszámában jelent meg.
