Váradi lány, aki bejárja a kerek világot

Világjárónak születik valaki, vagy azzá válik? Amikor már kipipálta a fél világot, mi marad még a bakancslistáján? Miként lehet kilogisztikázni kisgyerek mellett is az utazást? Hogyan marad valaki nagyváradi lokálpatrióta akkor is, ha már sok éve Svédországban él? – Beszélgetés Balogh Erikával, aki már a sötét 80-as években arról álmodozott, hogy világutazó lesz.

– Hogyan válik valaki világjáróvá? Szerencséd volt, vagy tudatosan követted az álmaidat?

– Gyerekkorom óta érdekelnek más országok, kultúrák, mindig is szerettem erről szóló könyveket böngészni, természettudományos műsorokat nézni, és elképzeltem, hogy a világ híres vidékeit egyszer élőben is látni fogom. Olyan családban nőttem fel, ahol sokat utaztunk, ha nem is távoli, egzotikus vidékekre, de Magyarországra többször eljutottunk a ‘80-as években, majd bejártuk Romániát, és azon belül természetesen Erdélyt, úgy, hogy 12 éves koromig még autója sem volt a szüleimnek. A ‘80-as évek áramszünetei alatt pedig apukámmal azt játszottuk, hogy ki hány országnak tudja a fővárosát. Később, középiskolás koromban pedig kedvenc földrajztanárom, Stark Erzsébet, aki maga is nagy utazó volt, végtelen tudásával, tehetségével és lenyűgöző történeteivel inspirált arra, hogy én is utazzak, és a földrajztanári pályát válasszam.

A kínai nagy fal Badalingnál

A ‘90-es évek közepén, 15 évesen, a Nagyvárad-Rogériuszi Református Gyülekezet ifjúsági csereprogramjában adódott lehetőségem először az igazán külföldnek számító Hollandiába utazni, ami akkoriban nagy dolognak számított.

Később, egyetemistaként persze nem volt anyagi keretem a külföldi utakra, de tudatosan készültem rájuk, hisz azzal a céllal felvételiztem földrajz–angol szakra, hogy valahol az idegenforgalomban hasznosítsam majd a tudásom. Az élet azonban mást tartogatott számomra, ugyanis nem lettem idegenvezető vagy utazásszervező, helyette viszont megismerkedtem a férjemmel, aki szintén erdélyi, de már gyerekkora óta Svédországban élt, és idővel hozzá költöztem.

Ahol Kolumbusz először Kuba földjére lépett – Bariay

Az igazi nagy utazásaink akkor kezdődtek, amikor a svédországi tanári tanulmányaim során volt szerencsém ösztöndíjjal két hónapra Kenyába utazni, ahol a férjem is meglátogatott, és ott végérvényesen ráéreztünk az utazás ízére.

Azóta pedig már jártál Peruban, Kubában, Mexikóban, de Keleten, a kínai nagy falon és Indiában is, bizonyára számos maradandó és egyedi élménnyel lettél gazdagabb. Melyik volt a legmaradandóbb, a kedvenc úti célod? 

– Egy utazónak nehéz kiválasztania csak egyetlen kedvenc úticélt, mindegyiknek különleges helye van a szívünkben. De, ha mégis kellene választani, akkor Kubát mondanám. Volt szerencsénk háromszor is körbeutazni, voltunk ott kettesben, és barátokkal is.

Kuba egy érzés. Nehéz szavakba önteni azt, amit ez az ország nyújt az embernek. Egy kubai út olyan, mint egy időutazás.

És itt nemcsak a kommunizmus dekadens, romantizált képére gondolok (ami sajnos egyáltalán nem romantikus), hanem azokra az emberi értékekre, amik egy ilyen rendszerben fennmaradnak. Kicsit olyan, mint a magyar népmesékben az emberek: befogadják éjjelre a vándort, odaadják az utolsó darab kenyerüket, és segítenek legyőzni a nehézségeket.

Padre Pico lépcsõ, Santiago de Cuba

Először azért mentünk, hogy átéljük azt, amiről az útikönyvekben olvastunk: látni az utcán az 50-es évekből fennmaradt amerikai oldtimereket, átélni a tornácon szivarozó életstílust, dzsungelben túrázni, vízeséseket fotózni, a Karib-tengerben csobbani, a gyarmati időkből fennmaradt építészetet csodálni, és zenéstől, táncostól elmerülni a karibi életérzésben.

Havannai látkép

Ennél viszont sokkal többet kaptunk. A főbb látnivalók megtekintése után letértünk a megszokott útvonalról, és ezzel nyertünk igazán betekintést a kubai életbe. A helyi „kocsmában” barátságokat szőttünk, és olyan emberekkel ismerkedtünk meg, akik meghívtak a saját házukba szilveszterezni, akikkel együtt mentünk ki a legeldugottabb helyi strandra, akikkel esténként az utcán kubai dalokat énekeltünk, és botladozva próbáltunk salsázni.

Számtalan élettörténetet hallgattunk meg, találkoztunk olyanokkal, akik magasztalták a rendszert, és olyanokkal, akik szidták, volt, akivel együtt sírtunk, és volt, akivel együtt nevettünk.

Negatív élményekről nem igazán tudok beszámolni, mert bármi is történt velünk, bárhol is jártunk, mindig megoldódott, és ezek ma már csak vicces történetek. Ilyen volt például Kubában, amikor le kellett fizetnünk egy vámügyintézőt, hogy kiadják az elveszett csomagjainkat a reptérről. Ebben az a taxisofőr segített nekünk, aki kivitt a reptérre, és akit azelőtt sohasem láttunk, de ott maradt velünk egész nap, hogy tudjon intézkedni spanyolul, amikor végre megérkeznek a csomagok.

A Nakuru-tó flamingókkal – Kenya

Egy másik eset, amit soha nem felejtek el, az Kenyában volt, ahol a Couchsurfing-on (szálláscsere weboldal) megismerkedtünk egy helyi párral, akiknek a vidéki házában terveztük eltölteni a hétvégét. Az utazás nagyon kalandosra sikerült: az elején kedvesnek tűnő férfi idővel türelmetlenné és kissé agresszívvé vált, ami aggodalomra adott okot, főleg miután egyre több embert vett fel a kocsiba, amiben utaztunk, úgyhogy végül hét felnőtt és két gyerek ült egy személygépkocsiban, és félelmetes sötétségben, kanyargós földutakon haladtunk, ahol végig azon gondolkodtunk, hogy mikor borulunk fel, mikor rabolnak el, vagy mikor támad ránk egy oroszlán. A házukhoz érve viszont minden aggodalmunk elszállt, hisz nagy vendégszeretettel fogadott minket a család többi tagja, és a szobánkban lakó denevérek ellenére igazán kellemes, kalandos hétvégét tölthettünk itt...

Elefántok a Masai Mara nemzeti parkban – Kenya

– Mi szerepel még a bakancslistán?

– A bakancslistánk az egy nagyon hosszú, de nem merev lajstrom. Vannak elképzeléseink, de ugyanakkor spontánok is vagyunk. Szeretjük a gyönyörű természetet, a magas hegyeket, a különleges természeti alakzatokat, szeretünk túrázni is, úgyhogy az úticélok olyan országok, ahol ezekből sok van.

Machu Picchu – Peru

Személy szerint nagyon szeretnék felmászni az Everest alaptáborához és a Kilimandzsáróra is (utóbbit sajnos csak a távolból láttuk, mikor Kenya déli határánál kirándultunk). Patagóniában túrázni is nagy álmom, ugyanúgy, mint az Amazonasi őserdő vagy az ugandai gorillák megfigyelése. A Transzszibériai vasúton is végigmennénk úgy, hogy több helyen leszállnánk megismerni a környéket, a népeket. De ugyanúgy, mint a távoli, vadregényes helyek, az európai úticélok is vonzanak, köztük Izland vadregényes tájai vagy a görög szigetek. Továbbá még a Kárpátokban is sok felfedezni való van...

Shanghai óváros

Gyerekkel utazni nem mindennapi logisztikázást feltételez. Hogyan terveztek, miként dől el, hova indul a család, milyen lesz a szállás?

– A koronavírus-világjárvány alatt elővigyázatosságból nem utaztunk külföldre, viszont télen tettünk egy tíznapos észak-svédországi körutat, amit már évek óta terveztünk, de mindig más lett belőle. Most, hogy nem volt más választásunk, végre megejtettük ezt az utazást is. Csodás túrákat tettünk Svédország legmagasabb vízeséséhez, valamint több természeti rezervátumot bejártunk a Skandináv-hegységben. Két éve egy családi esemény kapcsán Angliában és Walesben jártunk. Oxfordban hop on-hop off busszal mentünk városnézésre, majd babakocsival sétálgattunk a belvárosban. A festői Cotswold vidéket szintén babakocsival, gyalog néztük meg. Tavaly nyáron Magyarországra és Erdélybe utaztunk, mivel szüleink itt élnek, és végre meglátogathattuk őket.

Sokat túrázunk itt is, ahol lakunk, ezért kisfiunk megszokta a gyaloglást, és nagyon ügyesen lehet már túrázni vele, természetesen megfelelő mennyiségű uzsonnával és csokival lefizetve. 

Bár csaknem húsz éve Svédországban élsz, továbbra is váradi lokálpatriótának tartod magát. Szerinted mitől ilyen erős a váradi lokálpatriotizmus? 

– Mindig is szerettem Váradot. Fiatal korában apai nagyapám szabóinas volt, majd több módosabb váradi zsidó családnak dolgozott. Apukám sokat mesélt nekem ezekről az időkről családi sztorikat, majd a saját fiatalságáról, régi épületekről, gyárakról, ahol ők játszottak annak idején, más szóval egy olyan Váradról, amit én már nem ismerhettem meg.

 

Sankaram buddhista kolostor, India

Gyerekként nagyon szerettem ezeket a történeteket. Később a tanítóképzőbe járva ismertem meg jobban Várad történetét, történelmét Zsugán Gyula történelemtanárom jóvoltából, akivel többször mentünk városnézésre, és aki minden fontos és szép épületről tudott mesélni egy-egy komoly, vagy akár vicces történetet. Mivel művészettörténetet is tanultam, hamar megtanultuk értékelni a város építészetét, múltját, jelentőségét, és megtanultunk büszkének lenni rá.

Chichén Itzá, Mexikó

Magyar irodalomból pedig Ady Endre, majd a Holnaposok munkáját megismerve, szinte olyan érzésem volt, hogy előző életemben talán a múlt század eleji időkben élhettem. Váradot ma is szeretem, annak ellenére, hogy sokat változott, mióta én elköltöztem. Sokáig olvastam a váradi lapokat az interneten, követtem a híreket, és a mai napig próbálok képben lenni azzal, hogy mi történik a városban, a várossal, ha nem is részleteiben, de nagyjából.

Borra barlang, India

Tudom, hogy sok kritikát kapott a város felújítása, a terek kialakítása, hisz nem korhű, de nekem hazatérve jó érzés azt látni, hogy nem romosak az épületek, és hogy egy rendezett városközpont várja az embert.

Szoktad esetleg ajánlani más világjáróknak?

– Nemrég készítettem egy részletes beszámolót is a központról az Instagram-oldalamon (Facebook oldalán is követhetők beszámolói). Szülővárosom mindig különleges helyet fog elfoglalni a szívemben, és ha alkalom adódik rá, büszkén mesélem el, hogy onnan származom, és melegen ajánlom más világjáróknak is.

Fotó: Balogh Erika gyűjteménye

korábban írtuk

Úton lenni, otthon lenni – Éljünk bárhol is, végső soron annyira hasonlóak vagyunk
Úton lenni, otthon lenni – Éljünk bárhol is, végső soron annyira hasonlóak vagyunk

Számomra az utazás maga az élet, olykor kiszállás a megszokottból, az otthonosból, a biztonságosból, néha a mókuskerékből. Szeretek felkerekedni és birtokba venni új tájakat, vidékeket, megismerni új szokásokat, embereket, ételeket.