– Nemrég Filep Farkas operatőrrel terepszemlézni voltatok Kairóban, a Széfeddin Sefket bejről, a kolozsvári születésű népszerű egyiptomi forgatókönyvíró és filmrendezőről szóló dokumentumfilmed forgatási helyszínén. Mesélj!
– Ez egy nagyon „bevállalós” film, egy nagy kaland. Attól rendkívüli a helyzet, hogy a témánk nagyon nehezen megfogható. A kommunista rendszer kultúrelvtársainak volt gondjuk arra, hogy a török apától és magyar anyától származó Széfeddin Sefket bej se Erdélyben, se Magyarországon ne maradjon meg a köztudatban. Örököse nincs, a hagyaték eltűnt. Marad a korabeli sajtó, az arab és magyar filmarchívumok, török levéltárak és a forgatócsoport lelkesedése.
– Erdély huszadik százada ontotta magából a hihetetlenül érdekes élettörténeteket. Még a pályád elején elhatároztad, hogy ezek közül, ha rajtad múlik, jó pár a képernyőre kerül. Miért fontos számodra ezeknek a filmeknek az elkészítése?
– Egyik nagyapám még nagyon fiatalon, az első világháborúban Isonzónál harcolt, a másik már meglett emberként a második világháborúban volt katona, édesanyámék menekültek a bejövő orosz hadesereg elől, apámék jó „érzékkel” a bombázások elől Budapestre mentek. De volt olyan is, amikor édesapám gyerekként pónilovat kapott a születésnapjára, édesanyám meg az általa mindig idillinek lefestett kolozsvári leánygimnáziumban, a Marianumban élte „Pöttyös Panni-s” gyerekkorát.
1987-ben filozófia-történelem szakon végzett a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen.
1990–1992 között televíziós szerkesztő a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztőségében.
1993-ban Marius Tabacuval közösen hozta létre a Video Pontes dokumentumfilm-stúdiót, amelyet azóta is vezet.
1992-es megalakulása óta munkatársa a Duna Televíziónak. Mintegy száz dokumentum- és portréfilmet készített.
Mindannyian mindig a Farkas utcában laktunk. Hol a nagyszüleim meséltek, hol egyszerűen a családi beszélgetésekből szűrtünk ki olyan történeteket, amelyekből egyértelművé vált nekünk, gyermekeknek (van egy öcsém és egy húgom), hogy Isten ments és őrizz a háborútól, a gyűlölködéstől, az intoleranciától. De azt is megértettük, hogy a legnehezebb időkben is lehet boldognak lenni, a jóléttel és nagy lehetőségekkel – ami ugyan nekik ritkán adatott meg – pedig csak módjával és racionálisan kell sáfárkodni. Ilyen történeteket akartam én is elmesélni. Mivel az én életem súlytalan volt a nagy történetekhez képest, maradtam csak közvetítő, aki filmes eszközökkel megszólította a nagy mesélőket: gondolok itt a kényszerlakhelyre kitelepített arisztokratákra (Címerek golgotája című dokumentumfilmünk, 1995), Wass Albertre (A látó ember című portréfilm, 1998), a ’87-ben végzett magyar szakos tanárokra, akik valamennyien Moldvába és Olténiába kerültek tanítani (Kihelyezettek a Ceaușescu-rendszerben, dokumentumfilm, 2007), és nagyon hosszú még a lista. Minél inkább elmélyültem a dokumentumfilmek világában, annál erőteljesebben foglalkoztatott az, hogy átadjam a gyerekeim generációjának azt a tudást, ami ahhoz kell, hogy minden erejükkel azon legyenek, hogy a kommunizmus soha ne térhessen vissza.
Ági és az operatőrök
– Wass Alberttel forgattál életútinterjút, nagy pocakkal repültél Amerikába, majd forgatás után megszületett a legkisebb lányod. A te életedben – úgy tűnik – a fontos magánéleti események mindig egybeestek a szakmailag kihagyhatatlan lehetőségekkel.
– Egyetlenegyszer sem sikerült elmennem gyermeknevelési szabadságra, pedig három gyermekem van. A fiam hathetes volt, amikor kitört a forradalom, rögtön a rendszerváltás után minden lehetőséget meg akartam ragadni, hogy azonnal bekerüljek Kolozsvárra. Ennek az volt az ára, hogy a versenyvizsgán a fiamat letagadtam, mert ugyan ki alkalmazna egy újonnan induló televíziónál egy kismamát. Aztán amikor másodszor szültem, akkor indult be a Video Pontes stúdió. Kiléptünk Marius Tabacuval a Kolozsvári Tv kötelékeiből, hogy semmilyen intézményi korláttal ne kelljen dacolnunk akkor, amikor a saját álmainkat/filmjeinket akarjuk megvalósítani. Az induló stúdióban – amely idén 25 éve alakult – rám is szükség volt. Amikor a kicsi született, úgy készültem, hogy na, majd most… Valóban, hét hónapos terhes voltam, amikor szerény kis kolozsvári forgatócsoportunk (az operatőr Kötő Zsolt volt) kijutott Amerikába, és készítettünk egy életinterjút Wass Alberttel. Nem ezért mentünk, de így sikerült. 1998-at írtunk. Hazajöttünk, és rá egy hónapra Wass Albert meghalt. Mi készítettük vele az utolsó nagyinterjút. Csörgött a telefon, hívtak a Duna Televíziótól… Mondtam, hogy előkészítem az anyagot, írok forgatókönyvet, szülök, aztán bevágjuk a portréfilmet. Ezt a filmet befejeztük, és jött a következő…
– Stúdióvezetőként fontos számodra, hogy az erdélyi magyar emberek életét, értékeit beemeld a magyar közszolgálati televíziók műsoraiba is.
– Lehet erre mindenféle okoskodó választ adni. Ehelyett csak felidézek egy régi történetet. Amikor elkezdtünk dolgozni a magyar közszolgálati médiának, és első alkalommal jártam bent a Magyar Televízió épületében, hogy leadjuk az első, Élő-ítéletek című dokumentumfilmünket, a büfében szóba elegyedtünk valakivel, aki tágra nyílt szemekkel hallgatta, hogy honnan jöttünk, miken mentünk keresztül a Ceaușescu-rendszer utolsó éveiben, majd megkérdezte, hogy hol tanultam meg ilyen szépen magyarul. Akkor fogtam fel, hogy mit jelentett a fél évszázadnyi „agymosás”, és azóta közvetett módon, de folyamatosan erre a kérdésre adjuk a választ, abban bízva, hogy ezt többet soha nem kérdezik meg tőlünk Budapesten.
Ági és a gyerekei
– Mindezek mellett honnan meríted a filmek elkészítéséhez szükséges kreatív energiát?
– Megfordítom a kérdést, amikor válaszolok: a filmalkotói munka generálta energia biztosítja a lendületet ahhoz, hogy őrölni tudjon a mindennapi taposómalom. És amikor mégis úgy érzem, hogy nem bírom tovább, akkor mindig akad egy kolléga vagy egy családtag, aki azt mondja, hogy „megoldjuk”.
– Milyen a nő, a családanya, amikor alkot?
– Számomra olyankor megszűnik a külvilág. Ez persze nem a mindennapi rutinmunkára vonatkozik, hanem a nagyobb kihívásokra. Igyekszem ilyenkor a bennem lévő feszültséget leplezni, és próbálok kíméletes lenni a környezetemmel, de tudom, nem mindig sikerül. Ezúton is elnézésüket kérem, és köszönöm, hogy még mindig mellettem vannak. A családom, kiváltképpen a férjem, valamint a kollegáim – a határok e kettő között eléggé elmosódtak.
– Két felnőtt, huszonéves lányod van. Amikor egy menő rucit látok rajtad, és megkérdezem, hogy honnan van, azt mondod, hogy ők vásároltatták meg veled. Elvárás részükről, hogy mindig topon légy?
– Gyakran együtt vásárolunk. Tartunk egy-egy lányos délutánt. Mielőtt fizetnénk, egy fotó megy a fiamnak is. Nem az a fontos, hogy topon legyek. Nem így nőttem fel, és ők sem. Ahol három gyerek van egy értelmiségi családban, ott szóba sem jöhet, hogy lépést tartsunk az utolsó divattal. Egyszerű legyen, olyan, ami nem megy ki a divatból egy év alatt, kényelmes, jó minőségű, és ha lehet, mindig legyen benne valami picike kis különlegesség.
– A világ számos országában nem adatik meg a nők számára az alkotás lehetősége. A többségében iszlám vallású Egyiptomban mit szólnak hozzá, amikor azt mondod, hogy filmrendező vagy?
– Én is előítéletekkel indultam terepszemlére Kairóba. Megpróbáltam bebiztosítani magam arra az esetre, ha ez valahol gondot jelentene. Megbeszéltük az operatőr kollégámmal, hogy most nem csak a saját munkáját végzi, nemcsak operatőr lesz, hanem minden.
Farkas is tudta, én is, hogy ez nem így működik, mert nem ilyen a természetünk. Ő képekben beszél. Az ő szájából a szó a kamerán keresztül jön ki. Én meg, amikor helyzet van, úgysem tudom befogni a számat. De fogadkoztunk… Aztán leszállt a gép Kairóban. Várt minket a magyar kultúrintézet arab sofőrje. Farkas maximális határozottsággal előreült a sofőr mellé. Én öt perc múlva elkezdtem mondani, ő meg már fényképezett. Így működik ez a stúdióban is, mindenki végzi a maga dolgát. Egyébként: zsák a foltját megtalálta – csak olyan emberekkel találkoztunk Kairóban, akik számára teljesen természetes volt, hogy dokumentumfilm-rendező vagyok.
– Ha nem lennél tévés-dokfilmes, akkor mivel foglalkoznál?
– Mielőtt televíziózásra adtam a fejem – a tanárkodás mellett –, önkéntesként a nefrológián dolgoztam, és az államvizsga-dolgozatomat vezető tanárommal, Kulcsár Tiborral azt vizsgáltuk, hogyan lehet autogén tréninggel és zeneterápiával javítani a művesével élő betegek életminőségét. Ez egy elvarratlan szál maradt az életemben. Nagyon szerettem... 1987-ben megszereztem a pszichológusi szakképesítést, tehát minden valószínűség szerint, ha ’90 januárjában nem csábítanak el a televízióhoz, akkor kitartok az eredeti tervemnél, és ma klinikai pszichológus lennék.
Fotó: Angyalosi Beáta
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. márciusi lapszámában jelent meg.
