Látjuk, tapasztaljuk, hogy egyre több nő dolgozik a rendőrség kötelékében, magyar rendőrnővel azért még ritkán találkozni. Én is sokáig keresgéltem, amíg rátaláltam a sepsiszentgyörgyi Albert-Tóth Andreára, aki szeretett volna, és engedték is neki, hogy meséljen munkájáról.
– Adja magát egy komolytalannak tűnő kérdés. Szereti a rendet egy rendőrnő?
– Azt hiszem, minimális elvárás, hogy a rendőr szeresse a rendet. Viccesen szólva a rend és a fegyelem lételemem. Óvodás korom óta sportolok, előbb tornáztam, majd jött a kézilabda, végül atléta voltam. Úgy szoktam mondani, hogy a futás a legmegfelelőbb mozgásforma számomra. A mai napig szeretem és művelem. A versenysportolói lét azt jelentette, hogy a napom órára be volt osztva: reggel 5-kor ébredés, 7-től edzés, utána iskola, majd délután második edzés, aztán tanulás, olvasás és lefekvés. Azon kívül edzőtáborok, versenyek… De ezt sohasem teherként éltem meg. Emlékszem, hogy a legnagyobb büntetésnek azt éreztem, ha nem mehettem edzésre.
– Végül mégis a rendőri pályát választotta. Hogyan alakult ez így?
– Talán az is közrejátszott, hogy édesapám rendőrtiszt volt. Rendőrtiszti főiskolát végzett a ’70-es években, és egy életen át a bűnügyi rendőrségen dolgozott. Nem beszélt otthon a munkájáról, viszont arra emlékszem, hogy többször előfordult, hogy az ünnepi ebédtől, vacsorától kellett felállnia és elmennie, mert épp gyilkosság vagy betörés történt. Napok múlva láttuk csak újra...
Édesapjával
Amikor úgy 15–16 éves voltam (a 90-es évek elején), és a pályaválasztásról kezdtem gondolkodni, mondtam édesapámnak, hogy a rendőrtiszti főiskolára szeretnék felvételizni. Emlékszem, édesapám hosszan nézett rám, majd azt mondta, rendben van, meg tudom csinálni, de gondoljam meg, lehet, hogy a jogi egyetem több lehetőséget nyújthat. Hallgattam rá, és a jog mellett döntöttem,
2001-ben végeztem Kolozsváron a BBTE jogi karán. Ez egy édes-keserű pillanat volt, ugyanis az utolsó téli szesszióban elveszítettem édesapámat. Ugyanabban az évben vizsgáztam sikeresen a Kovászna Megyei Rendőrfelügyelőség által meghirdetett vizsgálói beosztásra.
Én választottam vagy talán a szakma választott engem?! Nem tudom... Visszanézve, úgy érzem, hogy hálával és köszönettel tartozom szüleimnek, amiért engedtek, hogy szabadon válasszak pályát. Én nem bántam meg.
– Nagyon sok sztereotípia él a rendőrökkel, főleg a rendőrnőkkel kapcsolatosan. Lehet ellenük tenni?
– Hmm, hát ez nagyon összetett kérdés. Erre azt tudom mondani, hogy ha minden rendőr nap mint nap szakértelemmel és jóhiszeműséggel, korrekt módon végzi a munkáját, akkor talán a sztereotípiák is megváltoznak idővel...
– A társadalom fenntartással kezeli a női rendőröket? Hogy tapasztalja?
– Ez egy másik megosztó kérdés, embere válogatja. Tény, hogy emberekkel dolgozni, bármilyen területen is, összetett feladat. Személyesen, nem tapasztaltam elutasítást.
– Milyen tulajdonságokra van szükség a helytálláshoz?
– Úgy gondolom, hogy egy rendőrnek vagy aki erre a szakmára pályázik, fizikailag egészségesnek és fittnek, szellemileg találékonynak kell lennie, gyorsan kell tudnia dönteni, és a kiegyensúlyozottság is fontos. Nyilván a megfelelő szakmai tudás elengedhetetlen, ugyanakkor empátiára is szükség van, meg jó kommunikációs készségre és bátorságra. Amúgy ezeket a készségeket, tulajdonságokat, valamint egyéb másokat is a fizikai és pszichológia vizsga alkalmával mérik. Ám vannak kevésbé mérhető tulajdonságok is, amelyek szerintem legalább ugyanannyira fontosak, mint pl. becsületesség, pontosság, szerénység és udvariasság.
– Volt olyan feladat, amely megviselte?
– Még mindig emlékszem egy helyszínelésre, amin kezdő vizsgálóként vettem részt. Alig pár hónapja dolgoztam. Egy közúti balesethez kellett kimenni, ahol egy egész család (anya, apa és két kisgyerek) vesztette életét, miután esküvőből jövet, az apa elaludt, és az autó nagy sebességgel frontálisan ütközött egy fának. Egy forró nyári délelőtt történt, és a látvány sokáig velem maradt. Rendőrnek lenni nehezebb feladat, ha az ember lányának már családja is van, és egyensúlyozni kell a munka és magánélet között. De ugyanez igaz más szakmájú nők eseteben is.
– Több ágazatban dolgozott már a rendőrségen. Most éppen hol tevékenykedik? Van-e olyan terület, ahol szívesen próbára tenné magát?
– Vizsgálóként kezdtem, tíz évig sajtósként dolgoztam, majd az utolsó nyolc évben a belső ellenőrzési alosztályon tevékenykedtem. Január 15-től az állatvédelmi alosztály keretén belül dolgozom. Ez egy teljesen új hatáskör a Román Rendőrségen, ezért kihívást is jelent számomra. Szükség volt már erre, hogy az állatok jogainak betartásával is foglalkozzunk.
– Az egyenruha adhat egy tartást? Mit érzett, amikor először vette fel?
– Nem érzem úgy, hogy az egyenruha más emberré tenne, mint amilyen vagyok. Annyiban viszont van benne igazság, hogy az egyenruha egy jelkép, és viselése felelősséggel jár, ha úgy tetszik, kötelez. Arra kötelezi viselőjét, hogy méltón viselje és viselkedjen, hiszen egy hatóságot képvisel. Én nem viselek minden nap egyenruhát, csak hivatalos ünnepek alkalmával (például a Rendőrség Napja). Mindig tisztelettel és büszkeséggel hordom, de nem mondhatom, hogy hiányzik a napi viselet.
– A férje hogyan viszonyul a munkájához?
– Szerencsés helyzetben vagyok és köszönettel tartozom a férjemnek, hogy megértően viszonyul a munkámhoz. Ő nyugalmazott rendőr, szóval pontosan tudja mivel jár, ő is ezen a pályán dolgozott több mint 20 évig. Közel egy éve, mióta bezártak a tanintézmények a globális járványhelyzet miatt, ő van otthon 4 éves kisfiúnkkal, amíg én dolgozom. Mint minden gyakorló szülő tudja, felügyelni és nap mint nap elfoglalni egy csupa energiabomba négyéves gyereket, nem egyszerű feladat.
– Van valami kedves, emlékezetes sztori, amikor észrevette, hogy kisfia büszke az önök munkájára?
– Mint minden óvodás kisfiúnak, neki is kedvenc játékai közé tartozik a rendőrautó, a tűzoltó- és mentőautó. Szereti a rendőrös, tűzoltós rajzfilmeket, és bár
többször mondtam neki, hogy anya rendőr és apa is rendőr volt, hitetlenül néz és azt mondja: „Neeem, te Anya vagy!”
A fejében meg nem fér össze, hogy anyának egyéb szerepe is lehet. Egyszer megmutattam neki az igazolványomat, egyenruhás fényképemmel, hogy meggyőzzem, de szerintem nem sikerült. Tervezem, hogy ha vége lesz a korlátozásoknak, beviszem a munkahelyemre, egy nyílt napra, és akkor talán a fiam is elhiszi, hogy rendőr vagyok.
Családi kép
– Közkedveltek, én is nagyon szeretem a bűnügyi sorozatokat. Ön néz ilyen filmeket?
– Igen, én is szeretem nézi ezeket, de kevés időm jut filmet nézni. Szeretem a Mentalistát, a CSI-t vagy a Castle-t, hogy csak néhányat említsek.
– És a rendőrvicceket? Tud nevetni rajtuk? Van olyan, amit elmondana nekünk is?
– Szeretem a jó humorérzékű, vicces embereket, és szeretem a vicceket is. Naná, hogy tudok nevetni a jó vicceken, még a rendőrvicceken is. Amúgy tudja, hogy csak egy rendőrvicc létezik? – A többi mind megtörtént! Persze, ez vicc volt...
– Ha kívánhatna egyet, hol máshol dolgozna?
– Hmm, azt hiszem most pont jó helyen vagyok.
– Mit tanított önnek ez a szakma az elmúlt 20 évben?
– Ezt nehéz lenne dióhéjba foglalni… Szerencsés voltam, mert amikor a rendőrségre kerültem, voltak tapasztalt és jó szakember kollégák, főnökök, akiktől "ellophattam" a szakmát. Az biztos, hogy sok mindent tanultam emberektől, helyzetekből egyaránt. Nőttem a szakmában, és merem remélni, hogy alapvető emberi szinten is.
– Édesapja büszke lenne önre?
– Bízom benne, hogy igen. Habár elég ritkán fejezte ki szavakban is elismerését, kellemes meglepetés volt hallani édesapám régi kollégáitól, akik időközben az én kollégáim is lettek, hogy sokat és büszkeséggel beszélt gyerekeiről.
