Kedves, mosolygós, közvetlen. Kollégái a Budapesti Operettszínházban eleinte nem hitték el, hogy van egy olyan lány, aki minden nap, egész nap mosolyog. Létezik, hogy nincsenek problémái? Vagy megjátssza? – gondolták. Aztán hamar kiderült, Annamari mindig a pozitív oldaláról szemléli a világot.
- Nincsenek problémáid?
- Jaj, dehogynem, de ezeket igyekszem nem ráterhelni a környezetemre. Nem kell, hogy tudják, hogy a tegnapi próba után otthon zokogtam egyedül, mert semmilyennek, és emiatt egy senkinek éreztem magam. Nekem is vannak rossz napjaim, de másnap felkelek, és azt mondom: Nem azért vagy ott, ahol, hogy összeomolj! Megrázod magad és szépen továbbmész. Na, ez a székely vér.
- Jelenleg a Budapesti Operettszínházban játszol. Nem hátrány, hogy Sepsiszentgyörgyről érkeztél?
- Nem, sőt. Nagyon büszke vagyok arra, hogy hol születtem, milyen korban, hogy a Ceaușescu-érában nevelődtem. Én megéltem, és tudom, milyen dolog örülni egy üveg Coca-Colának, amit a magyarországi rokonoktól kaptunk, és nem ittuk meg, hanem legalább egy fél évig őrizgettük. Megtanultuk az apró dolgokat is értékelni.
- Felhőtlen gyerekkorod volt?
- A szüleimnek mindig volt arra gondjuk, hogy a testvéremmel, Zsolival, ne legyen hiányunk semmiben. Zenetanár, illetve tanítónő szüleim vannak, akik nagyon ügyesen rendezték a családi közegünket. Biztonságban, szeretetben nőttünk fel. Igazi zenész családként működtünk, volt otthon zongora, a szülinapok, a karácsonyok, a baráti összejövetelek mindig zenélésbe, éneklésbe torkolltak. Így ismertem meg az operettirodalom nagy slágereit is.
- Zeneiskolában kezdted a tanulmányaidat. Hangszeren is tanultál?
- Mikor 6 évesen felvételiztem, látszott, hogy van zenei érzékem. Aztán zongorázni kezdtem. A zenéléshez megvolt a hangocskám, a fülecském, csak a fenekecském hiányzott , az, hogy órákat töltsek a zongora mellett és gyakoroljak, így nem lettem zongoraművész. A zongoránál nem éreztem azt a magabiztosságot, azt a művészi szabadságot, hogy elengedem az ujjaimat, és bármit művelhetek vele. Ezt a hangommal érzem. A hangom lett a hangszerem.
- A fellépéseket népzenével kezdted, ezt elég kevesen tudják rólad.
- Zeneileg elég eklektikusra sikerültem (nevet). 9 éves koromban kezdődött egy időszak a Székely Mikó Kollégium népi együttesével, amit nagyon szerettem. Ezt a népzenei alapot ma is tudom használni a munkámban, most például a Csínom Palkó operett bemutatójára készülünk, rendkívül jól jön a népzenei tudás. De én azt gondolom, hogy a „paprika“ alapból ott van a magyarokban. Mindenkiben. Az a virtus, az a tánctudás, az a nótázás, ami a világ más tájainak embereiből hiányzik.
- Hogyan indult be a karriered?
-‘98 tavaszán édesapám kiadott egy szerzői lemezt. Különböző együttesek, énekesek közreműködésével, de pont egy női hang hiányzott a lemezről. Így kért meg, hogy énekeljem el az ő dalait, én viszont csak egy feltétellel voltam erre hajlandó: ha cserébe megengedi, hogy előadjam a Titanic betétdalát magyarul. Akkor jött ki a film, és én tiniként totál belezúgtam az egész filmbe. Visszagondolva, merész leányálom volt, hogy 16 évesen eléneklem Céline Dion dalát, ma, ép elmével nem követnék el egy ilyen merényletet, de akkor a filmtől belázasodva, a hangulattól vezérelve megtettem, és siker lett. Visszahallgatva egyébként vállalható, ahhoz képest, hogy nem volt tudásom, technikám, mégis, abban a tinilázban megvolt az a lelkiállapot, az a csillogás, ami kellett hozzá. És ez hatott.
- Így lett belőled Erdély popdívája?
- ??? Én nem vagyok Erdély popdívája! Én egy nő vagyok, aki szeret énekelni, és olyan mázlista , hogy a hobbija a hivatása.
- Kamaszként kiélvezted a sikert?
- Mielőtt reflektorfénybe kerültem volna, nagyon önbizalomhiányos tini voltam, csúnyácska, szégyenlős, gátlásos. Azt éreztem, nem hiányzik, hogy kiálljak a színpadra, és halálra izguljam magam. Aztán az éneklés feloldott, és egyre magabiztosabb lettem, de a színpad tisztelete a mai napig megvan bennem. Sem a sikerrel, sem az élet kínálta lehetőségekkel nem élek vissza.
- Visszahúzódó kamasz voltál, de azért barátok, bulik...?
- Persze, alig vártuk, hogy legyen egy sulibuli, az volt a legnagyobb problémánk, hogy arra mit vegyünk fel, és vajon kivel fogunk lassúzni. Mint minden tininek. Egyébként a legszebb, legőszintébb barátságaim gyerekkorból maradtak meg, a legjobb barátaim mind sepsiszentgyörgyiek. Ha hazamegyek, mindig összeülünk egy csajos kávéra, és a barátnők gyerekei már mind keresztgyerekeim.
- A líceum után elhagytad Sepsiszentgyörgyöt. Mivel könnyűzenét énekeltél, meglepő az egyetemválasztásod.
- Romániában akkoriban nem volt sem jazztanszak, sem musicalszak, így a kolozsvári Zeneakadémia bell-canto szakára felvételiztem. Itt tanultam öt évet. Arra gondoltam, hogy ha a pop zenénél maradok, akkor is érdemes tudni az anatómiai, technikai dolgokat. Operaénekes diplomám van.
- Na, ezt sem sokan tudják rólad. Nem féltetted a hangodat?
- Az első pillanattól közöltem az énektanárnőmmel, hogy jó lenne, ha megmaradna a könnyűzenei hangszínem, ugyanakkor azt szeretném, hogy gyúrjuk ki a klasszikus hangomat is. Azt mondta, rendben, de ez nagy tudatosságot igényel. Sikerült. Mai napig külön tudom választani a stílusokat, de természetesen nagyon oda kell figyelnem magamra. Szerencsére, nagyon jó énektanárnőm van Imre Gabriella személyében, aki , mint egy sportedző, karban tart, persze hangilag-lelkileg.
- Szeretted Kolozsvárt?
- Nekem hirtelen sok volt a nagyváros. Előtte kisvárosban éltem: hegyek, levegő, kedves, ismerős emberek, ez nekem biztonságérzetet adott. Mindez fontos volt persze, hiszen rengeteget utaztam, turnéztam külföldön, felléptem belföldön, és a nagy zsizsis, jövős-menős életemnek Sepsiszentgyörgy jelentette a biztonságot. A város, a tágabb otthonom, és a szűkebb, a szülői ház. És az anyukám főztje, amin én rendkívül jól fel tudok töltődni, és hízni is, persze (nevet). Kolozsváron egyébkénteleinte tartottam attól, hogy lenéznek majd, hogy én csak egy popénekes vagyok. De nagyon helyes osztálytársaim voltak, és végül nagyon jó kis csapat alakult ki.
- Mit szólsz, amikor azt mondják rád, ennek úgy sincs hangja, csak payback-el, vagy popénekesnő, biztos buta.
- Ezeken jókat kacagtam, és mindig azt mondtam, hogy jöjjenek el, nézzenek meg egy koncerten, a színházban. Sajnos, olyan világban élünk, hogy tele vagyunk előítéletekkel. De tudod, én is kaptam már magam azon, hogy fenntartásaim vannak. Nemrég Szentpéterváron az ottani zenés színházban léptünk fel az orosz kollégákkal közösen. Nekem az oroszokkal szemben kicsit mindig kétségeim voltak, annyi rosszat hallottunk róluk. És közben szív-lélek emberekkel találkoztam Szentpéterváron. Akkor rájöttem, hogy rosszul működünk. Hallunk egy népről, vagy bizonyos foglalkozású emberekről valamit, és, személyes tapasztalat nélkül, beskatulyázzuk őket. Nem szabad ebbe a hibába esni, nyitottak kell legyünk a világra.
- Apropó, nyitottság. Egy székely kisvárosból elkerültél Bukarestbe. Ez hogyan történt?
- 2007-ben készítettünk egy operettlemezt. Ezen sokan meglepődtek, mert alig páran tudták, hogy a könnyűzenén kívül mást is tudok énekelni. Sőt, sokan mai napig sem tudják. Aztán 2009 decemberében jött egy lehetőség Bukarestből. A Román Nemzeti Operettszínház igazgatója meghallgatott, majd januárban szóltak is, hogy három szubrettjükből kettő várandós lett, és gyorsan be kell ugrani a szerepeikbe. Szerencsém volt, jókor, jó helyen, így a Marica grófnő és Csárdáskirálynő szubrettszerepeit eljátszhattam. Nekem prózai szerepekben nem volt gyakorlatom, addig énekesnő voltam, akkor meg színészi feladatok vártak rám, pláne román nyelven. De én az ilyesmibe mindig bátran beleugrottam, ha az élet hozott egy lehetőséget, belevetettem magam, nem torpantam meg. Ilyenkor mindig arra gondolok, biztos nem véletlen, ha az élet megtalál egy nehéz feladattal, akkor én azt meg tudom csinálni. Így fogom fel a kihívásokat.
- Bukarest után jött Budapest. Hogyan igazoltál át?
- Kértem egy meghallgatást Kerényi Miklós Gábortól, a Budapesti Operettszínház igazgatójától. Tisztán emlékszem, 2010. június 26-án történt. A jelenlegi kollégáim egy operettgálára próbáltak, és az ügyelő a déli szünetben bemondta, hogy „meghallgatás következik, a színpadon meghallgatás következik“. Ez azt jelentette, hogy nagyjából mindenki, aki a színpadon volt, kiült a nézőtérre.
- Izgultál?
- Viccelsz? Mint aki életében nem fogott mikrofont, életében nem állt színpadon. Szó szerint remegtek a lábaim. Az egyetlen gondolat, ami szerintem az arcomra is rá volt írva, hogy „drága jó Istenem, köszönöm neked, hogy megadtad, hogy életemben egyszer a Budapesti Operettszínház színpadán állhatok, mert soha többé nem lesz ilyen alkalom“.
Dancs Annamari párjával
- Hogy ment?
- Először a Rómeó és Júlia című musicalből adtam elő egy dalt, ami őszintén, nem sikerült valami fényesen, utána meg is mondta Kerényi tanár úr, hogy „na, magából musical primadonna nem lesz” .
- Aztán eltelt egy év, és a Miss Saigon című musical címszerepét játszottad...
- Igen, de ezt akkor még nem lehetett tudni. Aztán énekeltem a Csárdáskirálynőből két dalt, ami már sokkal jobban ment. Utána behívott Kerényi tanár úr az irodájába, és azt mondta: „operett szubrett még lehet, van magában spiritusz, mit szólna, ha eljátszhatná a Csárdáskirálynőből Stázit?“A fülem is tapsolt, úgy örültem.
- Milyen érzés volt az első premiered?
- Fantasztikus! Erdélyből is eljöttek vagy ötvenen, nagyon erős tapsokat kaptam. Nem tudom, hogy megérdemeltem-e, de mai napig ez van, ha valami új bemutató, nagyobb esemény zajlik, eljönnek Erdélyből a barátaim, a családom és a rajongóim.
- Kiss Manyi óta az operettszínházban nem játszott székelyföldi szubrett.
- Én hálás is vagyok a sorsnak, hogy nekem ez megadatott. Mindennap csillogó szemmel lépem át a színház művészbejáróját, nagyon megbecsülöm, és persze mindent meg is teszek azért, hogy fejlődjem, jobb legyek! Tavaly egy szerep kedvéért a balettrúd elé álltam, most hip-hop órákra járok, az énekórákról nem is beszélve. Reggeltől estig ebben a közegben élek, bent vagyok a színházban, amit nevezhetünk álomgyárnak is, irreális világnak, mert igazából a külvilághoz nekünk nem sok közünk van, ez izolált közeg.
- De neked is kell villanyszámlát fizetned, nem?
- Ja, az más, ebből a szempontból nagyon hétköznapi vagyok, rendkívül figyelek arra, hogy pontosan befizessem a csekkjeimet, vagy éppen vezessem a háztartást. Anyukám nem művésznőnek nevelt!
- Akkor nem mosod össze a piros inget a fehér bugyival?
- Nem, maximum bekeveredik egy fél pár fekete zokni a fehérnemű közé, de azt hiszem, ezt mindannyian ismerjük (nevet). Hálás vagyok anyukámnak, hogy megtanított főzni, takarítani, mosni, megállok a saját lábamon.
- Egy operettdívának mindig van ideje a háztartásra?
- Nem, nem mindig. Be kellett látnom, hogy ahhoz, hogy az átlagosnál jobb teljesítményt tudjak nyújtani, hogy helyt tudjak állni az Operettszínházban, bizonyos dolgokat át kell értékelnem, másképp kell intéznem, át kell szerveznem. Megértettem, hogy ha egy nap nincs próbám, akkor nem kell feltétlen 7-kor felkelnem, mert így illik, hanem ki kell használnom azokat a szabad plusz órákat, hogy pihentessem a testemet, a hangomat, a lelkemet.
- Nincs takarítónőd?
- A hétköznapokban nincs, szeretem én rendezni a háztartásomat. Ám ha egy-egy nagyobb munka akad, és összecsapnak a fejem fölött a tennivalók, akkor van egy segítségem, aki segít a nagytakarításban.
- Kerényi Miklós Máté, a párod, a partnered is a színházban, együtt játszotok. Szerelem volt első látásra?
A beszélgetés folytatását a Nőileg magazin 2015. áprilisi számában olvashatják.
