A hagyományok, a zene, a ritmus iránti szenvedélye élteti. Marosbogátról, egy néprajzi szempontból semleges vidékről származik, de ma már számos tájegység népdalait kívülről fújja, táncaik sajátosságait pedig ismeri. Számára mindez természetes, a mindennapjai része, nem ünnepi alkalmakra fenntartott kuriózum. Aki hallotta valaha tisztán csengő hangját, vagy látta a Maros Művészegyüttes színpadán, érzi, hogy nem volt számára más út, Kásler Magdi erre született.
{hirdetes}
- Honnan jött a népzene és a néptánc iránti szereteted?
- Mindig énekeltünk. Szerencsés voltam, hogy egy olyan helyen, egy olyan családba születtem, ahol sok volt az ünnepi alkalom: keresztelő, házasság, eljegyzés. Minket, gyerekeket mindenhová magukkal ráncigáltak, és rengeteget nótáztak. Édesapám, nagyapám, főleg a férfiak. Bárhol, ahol lehetőség volt rá, édesapám megtáncoltatott, s az nekem mindig olyan nagy élmény volt. Semmi művészi célzata nem volt az éneklésnek, csak úgy énekeltem, mert az olyan jó volt. Ahogy nőttem, természetes lett, hogy ezt folytatnom kell. Bekerültem egy amatőr csoportba, és onnan már maguktól alakultak a dolgok.
Fotó: Rab Zoltán
- Mindig tudtad, hogy ezzel akarsz foglalkozni?
- Nem. Én nagyon szerettem az idegen nyelveket. Líceumban például nyelvtagozatra jártam, és az első főiskolát is úgy választottam, hogy ott sok idegen nyelvet gyakoroljak. Akkor indult Gyergyószentmiklóson az idegenforgalmi földrajz szak, három évig ott tanultam. Utána hazajöttem, és próbáltam munkát keresni. Akkoriban nem vártak tárt kapukkal, nem voltak állásbörzék. Az ember kopogtatott, s néhány hónapig nem történt semmi. Aztán egy alkalommal üldögéltem a táncházban, és odajött a Maros Művészegyüttes akkori művészeti vezetője, hogy énekest keresnek, és meg szeretne hallgatni, mert hallotta, hogy jó a hangom. Elmentem a Maroshoz, s rá egy hétre telefonáltak egy másik helyről, ami a turizmushoz kötődött volna, hogy felvennének. De szerintem ennek így kellett történnie. Abban a pillanatban, ahogy bementem az együtteshez, eldőlt, hogy én ezt szeretném csinálni.
- Mit szeretsz legjobban a munkádban?
- Az előadások születése tetszik leginkább. Amikor teljesen átadod magad az alkotásnak. Te vagy az anyag, és nézed, ahogy születnek a csodák. Van olyan alkotó, aki kész tervvel jön, én azt nagyon csodálom. Van, aki ott helyben alkot, mint a szobrász, te pedig tanúja vagy ennek az egész folyamatnak, és a végén látod, ahogy kinyílt a virág, és ez nagyon nagy élmény. Van olyan is, hogy szól a koreográfus, hogy ide vagy oda egy ének kellene, és én nagyon örülök olyankor, hogyha találó dallal tudok előhozakodni. Számomra ezek a legszebb pillanatok.
Fotó: Rab Zoltán
- Van kedvenc tájegységed, aminek a táncait, a népdalait nagyon szereted?
- Mindig más. Amellett, hogy a Marosnál táncolok, sok helyen tanítok, gyerekeket is, felnőtt korosztályt is, és mindig az a kedvenc tájegység, amelynek dalaiban, táncaiban éppen elmélyültem. Van olyan tánc, amivel harmadszorra foglalkozom, és újból meglátok benne dolgokat, amit addig nem vettem észre. Az énekek esetében is, minden vidéknek megvannak a saját jegyei, a saját lelkülete, és lehet, hogy ha belenézünk az ember életébe, főleg az asszonyéba, akkor azt is megértjük, hogy miért énekel úgy, ahogy, miért azzal a hangsúllyal, azzal az intenzitással, vagy miért azzal a nyugalommal. Van úgy, hogy végzek egy hétköznapi feladatot, például mosogatok, beugrik egy dallam, és órákig foglalkoztat.
- Énekelni tanultál?
- Nem. Keveset beszélgettem szakemberekkel, ugyanis a legtöbben Magyarországon vannak. Az volt az első szakmai tanács, amit 15 évvel ezelőtt kaptam, és a mai napig megtartom, hogy nagyon alaposan megfigyelni, megtanulni, és úgy visszaadni. Tehát mielőtt Kásler Magdi énekel, énekeljen egyszer mondjuk Székely Rubinka. Én erre törekszem, ez az egyedüli irányelvem.
Fotó: Rab Zoltán
- Táncot és zenét is tanítasz?
- Tánccsoportokat tanítok, de igyekszem úgy összeválogatni a táncdallamokat, hogy énekes dallamok legyenek. Örülök, hogy nagyon szívesen dalolnak a gyerekek. A fiúk az elején azt mondják, hogy ciki énekelni, de aztán belejönnek. Szerintem mindenkiben benne van az ének, csak van, akinél csendesebben. (keretbe)
- A tanításban mi a jó?
- Jaj, minden. Olyan édesek! Sokkal több energiát kapsz, mint amennyit adsz. Olyan őszinték, nagyon komolyan vesznek, és nagyon várják, hogy mit tanulhatnak. Nekem a legnagyobb élmény a tanításban nem az, ha a színpadon ügyesek, hanem amikor a fiú a saját kedvtelésére felkéri a lányt, és szabadon táncol. Most ötlött belém, hogy milyen jó nekünk, mert még mindig divat a néptánc és a népzene is. Vagyunk néhányan népdalénekesek, akik igyekszünk mindenkinek továbbadni, akinek csak lehet, és tartani a hiteles vonalat.
Fotó: Rab Zoltán
- Mivel foglalkozol a szabadidődben?
- Nagyon szeretek olvasni, mászkálni, és nagyjából ennyi a szabadidőm, nagyon sok nincsen. (nevet) Én szerencsés vagyok. Ez a hobbim is, a munkahelyem is. Már sok éve táncolok, de ha elmegyünk táncházba, még mindig várom, hogy felkérjenek táncolni. Nem tudom elképzelni, hogy bármi mást csináljak.
A cikk nyomtatott változata a Nőileg Magazin 2016 júliusi lapszámában jelent meg.
