• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Amikor este kiürül a Gemma Book Café, és csak te maradsz, milyen érzések, gondolatok járnak át?
– Bár a zárás kicsit rohammunka (egy hosszú nap után mindenki siet haza), gyakran előfordul, hogy este leülök és átgondolom a könyves kávézó életét, a munkatársakkal való együttműködést, a mindennapjainkat. Nagyon szép és elmélyült pillanatokat élek át, amikor elcsendesedik a kávézó, sokszor vagyok hálás, hogy ilyen helyen dolgozhatok. Szeretem a reggeleket is, amikor megérkezünk Krisztina lányommal, aki kollégám is. Nyitás előtt készítünk magunknak egy-egy italt, és átbeszéljük a napot. Ezek számomra igazán értékes pillanatok.
– Picit már otthonoddá is vált a kávézó…
– Az az igazság, volt már olyan, hogy itt aludtam (nevet). Van egy kihúzható fotelünk, néha szoktam használni, ha éjszakába nyúlóan kell dolgoznom. Úgyhogy igen, tényleg úgy érzem, szinte otthon vagyok. Nem csak a nyitvatartási időben vagyok ott, hanem előtte meg utána is, úgyhogy ez a tér valóban egyfajta lakóhellyé vált számomra. A családtagjaim olykor irigykednek, kívánkoznak, hogy ők is részesei legyenek ennek, és persze amikor tudnak, csatlakoznak.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Sok minden összekapcsolódik itt, amit szeretsz: a kávé, a könyvek, a közösség, és közben lehetőséget teremtettél a lányodnak is, hogy dolgozni tudjon. Nagy bátorság kellett megnyitni a könyves kávézót?
– Volt egy mintánk, egy kolozsvári könyves kávézó, ahová rendszeresen jártunk a barátainkkal, zajlottak ott megbeszélések, egyfajta munkahelyszín is volt számomra az a hely, és arra gondoltam, ha lenne egy ilyen Marosvásárhelyen, ahol könyvek is vannak és még a szakmámhoz is kapcsolódik, akkor az nagyon jó lenne. Ahhoz, hogy ez létrejöhetett, sok mindennek kellett együttesen összeállnia.
Kellett egy megnyert pályázat, ami akkor egy szociális vállalkozás elindítását jelentette számunkra, és az is világos volt, hogy ebbe a vállalkozásba elsősorban nekem kell bekapcsolódni,
Krisztina lányunknak én leszek a mentora, vagyis olyan vállalkozásban kellett elsősorban gondolkodnunk, ahol ő is megtalálja a helyét, és én is tudom kamatoztatni azt, amihez értek. Így született meg a könyves kávézó öt évvel ezelőtt.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Gyorsan központi hellyé vált a városban: közösségi tér lett, találkozások helyszíne, ami a mindenkori kedves fogadtatásnak, nektek is köszönhető.
– Azt hiszem, közösségi támogatás, hűség és szolidaritás nélkül nem tudna működni és fennmaradni a kávézó. Sokat jelentett számomra, hogy mielőtt ezt a vállalkozást elindítottuk, turizmus-vendéglátás szakon is diplomáztam. Negyvenpluszosan elkezdtem egyetemre járni és tanultam. Szívtam magamba az ismereteket, miközben fiatalokkal voltam körülvéve. Nagyon sokat tanultam például szervezeti kommunikációról, voltak közgazdasági és turisztikai vonatkozású tárgyaink, és a megszerzett friss tudást igyekeztem felhasználni, amikor a vállalkozás elindult.
A második egyetemi képzés felvértezett arra, ami itt várt. Például arra is, hogy fiatal kollégákkal dolgozzak. Persze a saját gyermekeim is tudnak engem edzeni, de azért egy fiatal közösség más, mint a család,
és érdekes volt rácsodálkozni arra, mi a fontos nekik, milyen ritmusban dolgoznak, milyen a figyelmük, mi az, ami motiválja őket. Ha nincs ez a későn szerzett egyetemi tapasztalat, ügyetlenebb lennék üzletvezetőként, nehezebben találnám meg az utat a kollégáim felé. Bár mindig közösségi ember voltam, az egyetem meg az olvasmányaim csak megerősítettek abban, hogy kapcsolati háló és közösségi támogatás nélkül vendéglátást nehéz végezni. Úgy éreztem, a szülővárosomban meg kell szólítanom azokat a kulcsembereket, akik tanácsokat adhatnak, akikre lehet számítani. Ezért is jött létre a Gemma nagykövetek köre, akik önzetlenül próbálnak utat mutatni például abban, milyen könyvek kerüljenek fel a polcainkra, de igyekeztem olyan szervezeteket is megkeresni, amelyekről tudtam, hogy ha hozzám kapcsolódnak, az csak nyereség lehet a kávézó számára. Korábban kiadóban is dolgoztam, és foglalkoztam irodalmi képviselettel, így például a Látó szerkesztői is gyakran felkeresnek, vannak közös rendezvényeink. Nem sokkal a kávézó megnyitása előtt készítettünk egy antológiát Balázs Imre Józseffel és Bartos-Elekes Zsomborral közösen, amibe nagyon sok kortárs szerző írása került be, így közülük sokakat meg tudtam szólítani, hogy látogassanak el hozzánk.
Így történhetett meg az, hogy az első évben itt járt Bodor Ádám, aki valósággal felavatta a helyet, megfordult nálunk Bartis Attila, Tompa Andrea, Visky András,
és időközben sokan, mások is. A vendéglátást úgy érdemes végezni, hogy az ember nyitott, figyel a környezetére, megfontolja a visszajelzéseket. Én félig-meddig ösztönösen teszem ezt, de igyekszem tudatos is lenni. Nekem nagyon gyakran ott van a gondolataimban a Gemma, talán túlságosan is.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– És mi volt a kávézó előtt? Milyen volt az az Erzsi?
– Soha nem akartam vállalkozó lenni. A tágabb családomban sok a tanár, végzettségem szerint én is angoltanár vagyok, ám amikor egyetemista korunkban megtörtént a rendszerváltozás, sokunkat foglalkoztatott az a gondolat, hogy mi volna, ha valami mással is foglalkoznánk, mint amit megszoktunk, vagy amit láttunk magunk körül. Ugyanakkor ott volt édesapám példája, aki bár a nyugdíj felé közeledett, elkezdett magánvállalkozóként dolgozni. Talán ez is inspirált, na meg a szükség is hozta, hogy vállalkozók lettünk a férjemmel.
A mi életünket meghatározta az, hogy született egy értelmi sérült kislányunk, akinek az életben való boldogulása elsősorban rajtunk áll.
A nehézségek sokszor megbénítják az embert, de ugyanakkor az erőtartalékait is mozgósítják. Azt hiszem, ez történt velünk. Ahhoz, hogy mi elindítsunk egy vállalkozást, ez az extrém családi helyzet is szükséges volt.
– Szóval, a munkádban igazodni kellett az adott körülményekhez?
– Kezdetben angoltanárként dolgoztam, de amikor kiderültek a nehézségek, úgy gondoltam, egy olyan munkahelyre lenne szükségem, ahol rugalmasabban tudom kezelni a munkaidőmet. Így kerültem egy könyvkiadóhoz. Aztán megszülettek az ikreink, velük lettünk négygyermekes szülők, és akkor az a munkahely is túl kötöttnek tűnt. Úgy véltem, szabadabb munka lenne, ha fordítóként dolgozhatnék, valamint irodalmi ügynökként.
Az volt az álmom, hogy magyar szerzőket népszerűsítsek külföldön, kiadót keressek nekik.
Bár ez működött egy darabig, be kellett látnom, ahhoz, hogy az ember ügynök legyen, sokat kell utazni, külföldre menni, és erre már nem volt kapacitásom. Ezt az álmomat fel kellett adnom. Ezután talált meg annak a gondolata, hogy hozzunk létre egy könyves kávézót. Úgy tűnik, ez tud működni, bár nem tagadom, vannak benne kihívások, intenzív munkát igényel, de mindig van segítség a családon belül és a barátok részéről is, meg azt hiszem, szakmai köröknek is valamilyen szinten tagja tudok lenni. Most például az erdélyi női vállalkozók országos konferenciáján szeretnék részt venni, mert az is jó lehetőség arra, hogy az ember tanuljon. Hiszek abban, hogy a tanulás fontos és hasznosítható, és vállalkozóként új kapcsolatok kialakításával kölcsönösen tudjuk gazdagítani egymást.
• Fotó: Daray Erzsébet archívuma
– Sokan talán nem is tudják, hogy blogot is írsz. Útinaplót vezettél egy ideig (Via Harmonia), most pedig olykor a Gemma életmorzsáit (Gemma Moments) olvashatjuk tőled.
– Az írás szeretete talán ahhoz kapcsolódik, hogy második osztályos koromban gyermeknapkor nagymamám megajándékozott egy üres füzettel, és azt javasolta, vezessek naplót. Írt egy mottót is az első oldalra, kívülről tudom, Arany János szavait idézte: „Előtted a küzdés, előtted a pálya, az erőtlen csügged, az erős megállja, és tudod az erő micsoda? Akarat, mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.” A naplót még mindig őrzöm. A ’70-es évektől kezdve vannak bejegyzéseim, több kétszáz lapos füzetet megtöltöttem. Fontos volt számomra, hogy megírjak történéseket, egész egyszerűen az írás öröméért. Egyébként
nemrég fedeztem fel, hogy szépapám, aki osztrák katonatiszt volt, írt egy könyvet Brazíliáról. Ez a könyv még most is elérhető, meg is rendeltem magunknak.
A 19. században Európát elérte egy kivándorlási hullám, és Észak-Amerika mellett sokan Brazíliába emigráltak, mert az ottani császár Habsburg leszármazott volt, és fontosnak találta, hogy német telepesei is legyenek az országnak. A szépapám négy évet élt Porto Alegrében, Dél-Brazíliában, az esküvőjén Brazília osztrák nagykövete volt a tanú. Szóval, a családunkban voltak még példák arra, hogy írással foglalkoztak emberek. Apai nagyapám például Petőfi verseinek a román fordításából doktorált. Otthon a könyv kulcsfontosságú volt számunkra, nem volt olyan ünnep, hogy ne kapjunk könyvet is ajándékba. Világéletemben szerettem olvasni, tanárként, és később, kiadói szerkesztőként gyakran foglalkoztam szövegekkel, izgalmas volt számomra a különböző írókkal való együttműködés is. Időnként azon kapom magam, hogy fejben én is könyvet írok. Érdekes lenne megírni a szépapám történetét, vagy a dédmamámét, akinek Bécsben született az édesanyja, ő mégis Dél-Erdélyben nevelkedett…
• Fotó: Daray Erzsébet archívuma
– Ti sokat meséltek egymásnak a családban?
– Nálunk még mindig szokás az, hogy esténként leülünk és mesélünk egymásnak. Nagyon szeretik ezt a gyermekek. Persze van, aki kicsit türelmetlenebb, menne már, elvonulna, de úgy gondolom – lehet amiatt is, hogy sokfélék vagyunk, és nem egyformán használjuk a nyelvet –, hogy
bátorítanunk kell egymást, hogy ki ahogyan tudja, de valahogy fogalmazza meg, mi volt neki fontos aznap, vagy minek örvendett, miért adhat hálát.
A történetmesélés egy kicsit a nagymamámhoz kapcsolódik. Ő matematikatanár volt ugyan, de az irodalom, a mesék világa nagyon fontos volt számára. Mesét olvasott, bábozott az unokáinak, rengeteg játékot tudott. Amúgy édesapám adta a kezembe az első könyvet, amit önállóan olvastam el.
– Mi volt az, emlékszel?
– Nagyon jól emlékszem, A Pál utcai fiúk egy nagyon szép kiadása volt, és engem ezzel megnyert a könyvek világának. Mindig úgy éreztem, hogy azok a könyvek, amelyek a szüleim szobájában vannak, titokzatos világba kalauzolnak, ahová kiváltság belépni. Megnyitni az üveges könyvszekrény ajtaját, és onnan választani, varázslatos volt. A történetek egész életemet végigkísérték.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Ahogy a kirándulások is, nem? Sokat túráztok, próbáljátok megmutatni a gyermekeiteknek a világot.
– Egyfajta családi örökség ez is, hiszen a szüleim nagyon korán vittek bennünket szervezett kirándulásokra. Marosvásárhelyen voltak baráti, munkatársi alapon szerveződő kirándulócsoportok, ahová csatlakoztak a szüleim, aztán egy idő után nekünk is menni kellett. Nem tudom pontosan, mi motiválta őket.
Talán a természetjárás egyfajta szabadságélményt jelentett számukra. Kiléphettek a város és a rendszer kötöttségeiből, másképp lehetett beszélgetni az erdőben, a hegyekben.
Már óvodásként sízni jártunk. Akkor csak heti egy munkaszüneti nap volt, de hajnalban autóbuszra ültünk, és irány a havas! Kezdetben nehéznek és értelmetlennek tűntek ezek az utazások, gyakran fáztunk, áztunk, de világosan emlékszem arra a pillanatra, amikor egyszer csak elkezdtem élvezni ezt az egészet. A Fogarasi-havasokba vittek a szüleink, elemista voltam, le is írtam a naplómba, hogy megmásztuk a Negoi-csúcsot, és rácsodálkoztam, hogy ez mennyire fantasztikus. Azt hiszem, a férjemmel együtt ezt a szabadságélményt akartuk megosztani a gyermekeinkkel is, és azt tapasztaltuk, hogy valahogy a családi civakodások, versengések elcsitulnak egy-egy ilyen túra alkalmával. Távoli országokba keveset utaztunk, főként kelet-közép-európai úti célokat választottunk, csak néha tettünk utakat messzebbre, lakókocsival például. A természet felfedezése nyugalmat adhat. Mi ezért is kezdtük bejárni az otthonunk körüli erdőket és az elérhető távolságban lévő természeti látványosságokat, mert úgy tapasztaltuk, ez jót tesz nekünk.
• Fotó: Daray Erzsébet archívuma
– Meg tud maradni ez a szokás akkor is, amikor már a gyermekek felnőnek? Sikerül néha közösen elmenni valahová?
– Áron, a nagyobbik fiam megnősült. Azt is meg kellett tanulni, hogy őt elengedjük, és ne támaszkodjunk rá. Megszoktuk, hogy jelen van, hogy mindenben segít. Volt, amikor lázadt, és nagyon el akart tőlünk szakadni, és volt, amikor talán túlságosan is sokat vállalt, mert érezte, szükség van a segítségére. De el kellett őt engedni, neki pedig meg kell találni a maga helyét a világban. Vannak közös pontjaink, de kevesebb, mint azokkal a gyermekekkel, akik még otthon vannak.
Van, akit nem tudunk elengedni, mert nem feltétlenül tud önállóan boldogulni, és van, akit biztatni kell, hogy menjen, mert képes rá.
Az egy külön ajándék, amikor látjuk, hogy a különböző generációk valamiféle rendszerességgel újra tudnak kapcsolódni egymáshoz. Én például hálás vagyok azért, hogy két évvel ezelőtt a szüleim elkísértek egy téli szabadságra, és édesapám nyolcvanévesen együtt sízett velünk. Nyilván nem tudjuk, meddig vagyunk még egymás számára. Bennem sok szorongás van amiatt, hogy egyszer csak el kell búcsúznom a szüleimtől, akikre még most is támaszkodom, vagy nem tudom elképzelni, hogy lesz az, amikor mi nem leszünk, és a gyermekeinknek nélkülünk kell boldogulniuk a világban. Abban bízom, hogy a családi kötelékeken kívül lesznek olyan barátaink, akik testvérként viszonyulnak majd hozzánk, és akkor ez a közösségi háló tartani fogja azokat is, akik esetleg kevésbé önállóak.
– A sok útkeresés után, ha most ránézel az életedre, a helyeden érzed-e magad?
– Alapvetően elégedett vagyok, de jellemző rám valamiféle nyughatatlanság is. A férjem józansága, praktikussága nélkül széthullanék, ugyanakkor neki köszönhetem, hogy szárnyalhatok. Mindennél fontosabb viszont az, hogy kamaszkoromban komoly fordulat következett be az életemben: hívő keresztény lettem, és így abban bízom, hogy a helyemet Isten határozza meg, ő egyengeti az utamat.
„A világpillanat, midőn kihunyt a szeretet.” Nem én mondom, Kertész Imrétől idézem. Ő 1986 tavaszán jegyezte fel naplójában ezt a mondatot, én pedig azért veszem elő most, 2026 tavaszán, hogy magam is kimondhassam. Leírom, kimondom: nincs nehezebb, sőt, üresebb szó, mint a szeretet. Amikor pedig kiürül egy szó, nem volna szabad többet a szánkra venni. Gyakorolni a szavak böjtjét, legalább nagyböjtben. A „nagy szavak” magunktól való megvonása nem a tehetetlenség jele, hanem ellenkezőleg, a valódi cselekvés előtt kitárt szárnyasajtó.
A szeretet szónak a tett adja vissza valódi értelmét.
„Darayerzsi”, napra nap, a kihunyt szeretet szikrái nyomába ered, összegyűjti őket, tüzet rak. Ahol megfordul, fellobban a szeretet lángja. Kolozsváron, Marosvásárhelyen a Bolyai utcában, a kalotaszentkirályi nyári táborban. Nem hallottam, hogy jelenlétemben valaha „használta” volna a szeretet szót. Nem használta el. Pedig bölcsészként a szavak embere, mondhatnánk. De nem az, ő a valódi jelentések angyala. Okleveles geográfus is, a szellem úttalan útjain is képes helyesen tájékozódni.
Kevés olyan embert ismerek, akinek a közelségében valóban biztonságban érzem magam. „Darayerzsi” mindenképpen ezek közé tartozik. Szépséges nevetése, elkomorulásai, nagyvonalúsága, elképesztő finomsága megtöltik örömmel az Örökkévaló szívét. Ha Isten emberbe vetett hite megrendül, márpedig gyakran megrendül, felkapaszkodik a Bolyai utcán, benyit a Gemma Caféba, asztalhoz ül, Krisztinától flat white-ot rendel, majd kikéri „Darayerzsi” véleményét, hogy milyen könyvet olvasson hozzá.
„Barát, barátság mindörökre.”
Visky András
korábban írtuk
Limespark Mikházán – Kétezer év egy udvarban
Mikházán a régészek azon dolgoznak, hogy minél többen láthassák, mit sikerült feltárni az itt állomásozó római katonák életéről. A Limespark létrehozásával egy olyan látogatóközpontot nyitottak meg, ahol ez a római élet közelebb kerülhet hozzánk.
