Gáll Tímeának hálás voltam, hogy engedett ebbe a világba egy kulcslyuknyi, de annál bensőségesebb betekintést. Mit betekintést?! Besétálást. Férjével, Gáll Leventével ugyanis visz egy egész megőrzött malomnyi, idegenek beavatására is alkalmas, nap mint nap megtapasztalható valóságot a nagyszülei régi birtokán, Csíkmadarason.
– Mi a titka annak, hogy ilyen sokan visszajárnak a fogadótokba?
– Azt vettük észre, hogy nem elég csak azt mondani a vendégeknek, hogy itt a kulcs, s egy hét múlva kérem vissza. Be kell vonni az embereket mindenbe. Lehet, hogy már kétszer volt a Gyilkos-tónál, a Szent Anna-tónál, és meglátogatta a Bálványos Resort Spát is. De
egy-egy vendégnek akkora élmény, ha Levi elviszi őt például szénacsinálni, vagy az esztenára fejni, hogy ódákat zengenek: jé, készítettem én sajtot vagy ordát.
Szerintem az egyik titka ez. A másik pedig, hogy nem kell föltétlenül nekik szalmapityókát és rántott húst csinálni. Hanem inkább azokat a régi ételeket, amelyek most már nagyjából kimentek divatból. Azért jön valaki szerintem ide, hogy az erdélyi konyhával is ismerkedjen.
– Hogyan készült el ez a szép könyv, a Kölcsönkért kovász, amelybe becsomagoltad ezeket: ötvözted a régi recepteket a „régimódi” élettel?
– Amikor visszaköltöztünk ide tizennégy évvel ezelőtt, átböngésztük a régi papírokat. És megtaláltam a nagymamám hozománylevelét. Abban fel volt sorolva tényleg minden, amit a leendő asszonynak az édesanyja a házból kiadott: a vájling, kombiné, dézsa, pulykatöltő. És az utolsó, 39. pontban látom, hogy fel van írva: kosztoskönyv, tartalma 40 tétel. Na akkor, mondom, itt még egy füzet is kell legyen. S amikor megkaptam a füzetkét... Elöl voltak a receptek, a közepében az imádságok. A füzet leghátán pedig, hogy minden évben mi termett. Innen indultam ki. Sokáig azt gondoltam, hogy ez is marad a könyv címe:
Kosztoskönyv 39 pontban, tartalma 40 tétel. Aztán kezdtek jönni a vendégek, s mindig, mikor mentek el, cetliket hoztak nekem, hogy írjam fel, hogy kell csinálni a puliszkát, vagy hogy kell készíteni a vinetakrémet. Ki is adhatnád, mondták.
Na jó, nekikeseredek, s amikor nem volt olyan sok vendég, leültem az asztalhoz. S ugye hogy hogyan kell főzni a puliszkát. Hát az úgy kezdődött, hogy elmentél a malomba a vékával. Megmondtam nagyapának, hogy kérek szépen egy szórólapát puliszkalisztet, nagymamának – ezt mindig oda kellett tenni, mert akkor ő érezte, hogy melyik a jobbacska, hogy nagymamám megelégedjen vele. Nem hagyott írni nagymamának a hangja itt, ennél az asztalnál, ahol ettem, imádkoztam, laskát csináltam, házi feladatot írtam, petróleumlámpa mellett olvastunk, s akkor gondoltam, hogy hát le kell írni ezeket a történeteket. Ez a könyvcím, hogy Kölcsönkért kovász, igazából egy nagy szégyen. Annak idején nagyanyám, amikor jött férjhez, hozta a kovászt. S mondta nekem, hogy anyád nem fog kenyeret sütni, mert ő csak ilyen modern ételeket eszik, de tudjad, hogy az a kovász a tiéd. Ügyelj reá, és ügyesen süssél, s tudjad, hogy amikor béveted a kenyeret, akkor egy darabot meghagysz, me’ én ezt még nagyanyámtól kaptam. Csak az a baj, hogy amikor innen mindenki elment, akkor itt az ajtót bezártuk, és évekig nem sütött senki. Ez az igazság. Nem vigyáztam a kovászra. Így járt a molnárné unokája, hogy kölcsön kellett kérjen kovászt. És ez a kovász, amit ugye éltetni kell, nekem a továbbvivést szimbolizálja.
– Próbáltam megérteni, hogy miért fakadok folyton sírva a történeteiden. Lehet, hogy egy eltűnő világot siratok?
– Szerintem egyre távolodunk ettől a világtól. Ha megkérdezem a gyermekeimet, akkor Péter azt mondja, hogy ő focista akar lenni, és elmegy Barcelonába. Anna azt mondja, hogy ő pszichológus akar lenni, és inkább elmenne Budapestre. Rosszulesik, hogy nem azt mondja, hogy én arról álmodom, hogy itt a juhokat őrzöm.
