Lélekben Erdély GRÓF BICIKLIN

Ugron Mária – 2018. november 24-én, kilencvenkét évesen adta vissza lelkét teremtőjének – tizennyolc esztendősen Nyugat-Magyarországra került, de élete végéig erdélyi maradt. Ha Erdélyről hallott, azonnal honvágya támadt. Élete utolsó pillanatáig Szilágynagyfalu jelentette a „hazamegyek” célállomását. Mert télen, iskolaidőben Kolozsváron élt ugyan a család, a nyári hónapokat azonban Nagyfaluban, Marosgezsén vagy a Brassó környéki Bodolán töltötték. Fizikailag Magyarországon, lélekben egészen máshol.

Anikó lánya erre is képes rátromfolni. „Bár Magyaroszágon születtem, én is erdélyi vagyok. Már akkoriban is sokszor álmodtam arról, hogy fent vagyok a Hargitán, nagy havasi legelőkön jártam, még mielőtt először megláttam volna a Hargitát. Valamiféle tudattalan közösségi tudat lehetett, amelyet a génekkel örököl az ember. Anyám ugyan nem sokat mesélt havasi legelőkről, a családi történetek, a Benedek Elek-mesekönyvek anélkül is felrajzolták bennem Erdélyt, hogy valaha láttam volna.”

Elvitték a londa” kommunisták

Ugron István és Bánffy Mária gyermekei – Béla, András, Mária (báró Bánffy Miklós hitvese), Anikó (dr. Kárpáti László, a Fertő-Hanság Nemzeti Park 2021 júniusában elhunyt alapító igazgatójának felesége) és Zoltán – abban a tudatban nőttek fel, hogy származásuk, családi örökségük tekintetében más világ van otthon, és más az otthon falain túl. Anikó szerint ha valami „gyanúsat” hallottak magukról, rákérdeztek otthon, hogy valóban úgy van-e, ahogy az iskolában tanítják, de ennél nagyobb jelentőséget nem tulajdonítottak a dolognak.

„Különösebb tiltásokra sem kellett odafigyelnünk, az ember belenő ebbe, tudomásul veszi, egyébként is nagyobb bizalommal voltam anyám, mint a tanítónő iránt.”

Állítólag négyévesként egyszer azt felelte, amikor megkérdezték, hol van az apukája: „a londa kommunisták elvitték a böltönbe, de ne mondd meg senkinek, melt téged is elvisznek.” A dolognak természetesen híre ment Bakonybélen, a család akkori lakhelyén, az asszonyok sorra hívták a kerítéshez a kislányt, újra és újra feltették a kérdést, hogy hallhassák a választ.

Nem volt ködösítés, a gyerekek előtt is egyértelműsítették: apátok börtönben van, elvitték a ronda kommunisták. 

Miközben messze nem volt ez így valamennyi érintett családban. Mária néni mesélte, hogy egyszer épp látogatóban volt egy sorstársánál, amikor az egyik gyerek összekoszolódva, összeverve érkezett haza. Mert összeverekedett valamelyik iskolatársával, aki azt állította, hogy nekik kastélyuk volt. Hát nem tudja ez a gyerek? – kerekedett el Ugron Mária szeme.

Nem olyanok vagyunk

Ők soha semmit nem tagadtak le az eredetükről. Azt tartották, akinek nincs tisztességes kapcsolata az Úristennel, azzal amúgy is bármit meg lehet csinálni. Ugron István egyik mondását máig emlegetik:

a származás nem előny, hanem kötelesség.

Pedig az egész valami apróság kapcsán hangzott el, talán egyszer, amikor valamelyikük rosszabb jeggyel érkezett haza az iskolából. Mária néni azzal járult hozzá a szülői bölcsességhez: nekünk azt kell megmutatnunk, hogy nem olyanok vagyunk, mint amilyennek a kommunisták leírnak bennünket.

Háromszor táncolt királylánnyal...

Valamikor a kilencvenes években, már tolókocsiban üldögélve folytatott egyszer többnyire néma párbeszédet Anikó lányával a solymári ház udvarán Ugron István. „Igazi székelyekhez méltóan, néha szóltunk egymáshoz egyet-egyet – idézte fel az emléket Ugron Anikó. – Aztán váratlanul megszólalt az apám: te csak ne sajnálj engem, mert nekem gazdag életem volt! Mire én: persze, börtönévek, kitelepítés, meghurcoltatások, remek élet lehetett.

Szamár vagy, lányom, mondta ő,

az emberi élet gazdagsága nem az anyagiaktól függ, hanem attól, milyen lelki élményekben volt része.

Én megjártam a poklok poklát, de találkoztam a legnagyobb nemeslelkűséggel is. És különben is: háromszor táncoltam királylánnyal, és kétszer ítéltek halálra…”

Kiemelt képen Ugron Mária / Fotó: Mihály László

[embed]

korábban írtuk

]