Termékeny képzőművész a marosvásárhelyi Herman Levente. Egyéni kiállításait láthatta a közönség Budapesten, Bukarestben és Kolozsváron, Pekingben, Párizsban Tallinnban és Milánóban is. A székelyudvarhelyi G. Café nagytermének falait is az ő munkái díszítik, ugyanakkor hangszert készít, filmet forgat, installál, ír. A Budapesten élő, sokoldalú művész a kíváncsiság, a szavak és a természetes kedvesség embere is.
{hirdetes}
- A szakma elismer, rengeteg kiállításod volt. Legutóbbi, az Illúziók február végén nyílt meg Budapesten. Minek köszönhető ez?
- Elég sok munkával jár, de hál’istennek, szeretem, amit csinálok. Nyilván, ha az embernek szerződése van egy galériával, az kötelezettségekkel is jár. Így nekem a budapesti Várfok Galériában van minden évben egy kötelező egyéni kiállításom.
- A kortárs erdélyi képzőművészek közül ez csak keveseknek sikerül...
- Dolgoztam szorgalmasan, és megkeresett Szalóky Károly, és szerződést ajánlott. Már 9 éve működik ez a dolog, nagyon sok kiállításom volt azóta külföldön is, Angliában, Athénban, Pekingben, Párizsban is, nyilván a galéria szervezi ezeket. Emellett filmdíszleteken dolgozom, legutóbb az Óz,a nagy varázslóhoz készítettünk sziklákat és mindenféle díszletelemeket.
- Grafika szakon végeztél, mégis olajjal dolgozol. Miért?
- Régen foglalkoztam grafikával, de már nem, szeretem a szabadságot. Az olaj könnyebben kezelhető, egyedi dolgokat lehet összehozni. Nem készítek terveket, nekem egyből a vásznon készülnek a festményeim. Egy idő után a képtől kapok már olyan visszajelzéseket, hogy mi hova kerüljön, mennyire legyen kiemelve vagy elrejtve valami.
- Van kedvenc témád?
- Imádom a betont. Akkor nőttem fel, amikor elkezdődött a tömbháznegyedek építése, a „sántiér” volt a játszótér. Lebontottak házakat, és mellé már épült is az új. Mintha egyszerre nőne fel az ember: elveszíti a múltját, de már kezd is új formában élni. Velem is ez történt, amikor kiköltöztem Magyarországra. Kolozsvárról kiestem a felvételin, úgyhogy Pestre mentem. Hatalmas váltás volt. Egy teljesen új világot kellett megismernem. Jó volt, csak nem tudtam elfelejteni az itthonit.
- A képeid elég sötét tónusúak. Miért?
- Nem igaz, hogy nem szeretem a színeket, csak azért nem használok a képeimen erős színeket, mert úgy érzem, hogy a festmény nem reklám. Azokon használjanak erőseket, hogy az ember tekintete egyből oda irányuljon, de én óvatos vagyok az ilyenekkel. Én is ilyen vagyok: visszahúzódó. Nem szeretem a nagy nyilvánosságot.
- Mennyire tudsz megfelelni a galéria elvárásainak, a határidőknek?
- Tulajdonképpen semmit nem határoz meg a galéria, hogy mit fessen az ember. Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt időben, egy pécsi múzeumban volt kiállításom, ahol 115 képem volt kiállítva, többnyire nagyok. És ez csak egy része a munkásságomnak... Elég régóta installálom is a festményeimet, térben is elhelyezem őket, rövidfilmeket is készítek. Tavaly például volt egy kiállításom, ahol egy régebbi prózámból kiindulva készítettem egy rövidfilmet, és annak a jeleneteiből festettem a képeket.
- Írsz is aktívan?
- Jelentek meg versesköteteim régen, de nem foglalkozom már azzal mérvadóan. Tárlatnyitókra és magamnak írok. Nagyon érdeklődő ember vagyok, sok mindennel foglalkozom egyszerre. Mostanában játszottam filmekben is, valahogy egyre többször hívnak ilyen munkákra is. Mindkét nagyapám asztalos volt, nagyon szeretem a fát, egy könnyen művelhető dolog, csodálatos. Most azon vagyok, hogy meghúzódok picit vidéken, és nekifogok megint fával dolgozni, mert nagyon hiányzik. Nyugalomra van szükségem, negyvenéves vagyok, Pest iszonyatosan szétszed...
- Sok éve Pesten élsz. Felleled magadban, munkáidban az erdélyi lelkületet?
- Ott élek 21 éve, de a gondolkodásom erdélyi maradt. Úgy nőttem fel, hogy kevés volt a játék gyerekkorunkban. Apu mérnök, van egy nagyon jó műhelye, és tulajdonképpen mindent előállítottunk ott öcsémmel, amire szükségünk volt. Például reneszánsz hangszereket is készítek hobbiból, s ez szerintem pont abból adódik, hogy gyermekkorunkban alkalmunk volt barkácsolni. Rá voltunk kényszerülve, ami szerintem egy csodálatos dolog. Sok mindent meg tudok oldani, és ez az erdélyi gyermekkorból adódik.
- Mit szeretnél elérni?
- Jó lenne picit nyugodtan élni. Van két gyerekem, akiket fel kell nevelnem... Visszanéztem az elmúlt 15 évemet, amióta szerepelek a művészeti életben, és picit váltani szeretnék. Olyan elemeket vinni be a képeimbe, amik eddig nem voltak, például figurákat.
- A hazaköltözés foglalkoztat?
- Eszembe jut természetesen, de ezt akkor tudnám megoldani, ha normálisan meg tudnék élni. Mert vannak eladások, persze, de a válság óta azért nagyon megritkult. Egy amerikai múzeum vásárolt tőlem vagy hat képet, kétszer is, ezek mindig átsegítettek a nehezebb periódusokon. De a hazaköltözést csak akkor tudnám megoldani, hogyha biztosra tudnám, hogy van ennek folyamatossága.
Fotó: Csedő Attila
- Biztatónak látod a jövőt, ami a művészet befogadását illeti?
- Igen, szerintem egyre nyíltabbak az emberek, pontosan a társadalom szorításai miatt elkezdtek egyre „kultúrapártibbakká” válni: színházban, kiállításon egyre több az érdeklődő.
