Serdülőként úgy látta a jövőt, ahogy szülei láttatták vele: a sötét diktatúrából egyetlen lehetőség van kitörni, ez pedig a mérnöki pálya. „Noha nem volt cseppnyi affinitásom sem a szakma iránt, mindent ennek a célnak rendeltünk alá, nehogy esztergályos legyek, aki három váltásban dolgozik a gyárban, május elsején miccsezik, meló után rendszerint jól berúg a kollégákkal, majd otthon megpróbál közel bújni a feleségéhez. Tulajdonképpen a mérnökök zöme is így élt akkoriban, csak az nagyobb fizetéssel és kevesebb munkával járt – vág bele a beszélgetésbe. – Vért izzadtam, a fizikaórák sokszor kínkeservesek voltak, nem csak a tanár úr által eregetett cigifüst miatt, de a korábban bukdácsoló diák simán, a szó szoros értelmében két sör között bejutott a temesvári egyetemre, noha tizenketten voltunk egy helyre. Nem voltam zseni, nem én voltam a matematika Messije, de egy Dzsudzsák-szintnek azért megfeleltem.”
Mint mondja, Temesváron fogalmuk sem volt arról, hogy a szemük előtt játszódik a történelem: a szekusok által szobafogságra ítélt Tőkés Lászlónak fát vágtak, segítettek, amiben tudtak, s noha nem volt istenfélő, rendszeresen eljárt a különleges hangulatú Mária téri istentiszteletekre. Kápi gyakorlatilag az első perctől kezdve részt vett a forradalmi eseményeken, ám túlzás lenne forradalmárnak nevezni: a lövöldözések közepette igyekezett a saját bőrét, illetve a magnóját menteni. „Beszartam, ezen nincs mit szépíteni” – mondja a sörhabot harapdálva. Az akkoriban kincsnek számító zenegépet viszont élete árán is, de faltól falig, tanktól tankig lopakodva „menekítette ki” a katonaság által körbevett bentlakásból temesvári nagynénjéhez.
A rendszerváltásnak azért örült, mert „láttuk színes tévében a focivébét, lehetett külföldi cigit venni”, ám egyre jobban érezte: a mérnöki pálya nem az ő világa. Két és fél év temesvári diákoskodás után, ami alatt gyakorlatilag az első évet sem sikerült elvégezni (mondjuk, ez nem szellemi képességei rovására írható…),
Kolozsvárra „igazolt”, ahol történelem, majd szociológia szakon is sikeresen államvizsgázott. Ebben – mint meséli – elévülhetetlen érdemei vannak annak a professzornak is, aki egy átmulatott éjszaka után az államvizsga előtt fél órával felrázta a bentlakásban ágyban, párnák közt gyengélkedő tanítványt.
A szociológiáról, jobban mondva a szociológiai felmérésekről csak annyit mond: egyszer egy falusi kocsmában töltötték ki a kérdőíveket, évekkel később pedig egy professzor erre a „kutatásra” hivatkozott tanulmányában.
Aki ismeri Kápit, az tudja: mindig siet valahová, mindig szervez valamit, sokszor egyszerre két-három eseményt is. Nevetve mondja: valamikor gúnyolták, Aktív Joe-nak nevezték az olyan figurákat, mint amilyen ő is jelenleg, s „színeváltozása” az utolsó egyetemi évben megesett professzori dicséretre vezethető vissza. A vállveregetés annyira jólesett, hogy másnap – életében először – kocsmázás előtt benézett az egyetemi könyvtárba is…
A kommunizmusról saját élményeiből merítkezve mesél diákjainak, hogy a gyerekek jobban megértsék, miről is szólt az adott kor. Kápi tanítói-nevelői módszerei egyébként – filmnézés, vicces játékok, a sporton, sportsikereken keresztül történő identitáserősítés, nevelés – nem feltétlenül szerepelnek a tantervben, miként több olyan történelmi esemény sem – román bevonulás, Trianon –, amelyekre azért mindig szorít kicsi időt, miközben „kihagyok vagy hatvan leckét”.
„Már fiatal tanárként feltettem magamnak a kérdést: úgy haljak meg, hogy csak simán megtartottam sok-sok ezer órát, vagy valami olyant is csináljak közösségünkért, amire netán a dédunokáim is büszkék lehetnek?”
Egyik ilyen megvalósítása a maga nemében egyedi, a diákok körében is méltán népszerű, immár 34 kiadást megért Tudász történelmi vetélkedő: a középiskolások számára megrendezett, rögtönzött színházi produkciókkal, filmvetítéssel, villámkérdésekkel fűszerezett eseményen értelemszerűen nem a vetélkedésen van a lényeg. S ha már az egyediségnél tartunk: a Székelyhonban megjelenő rovata, a letűnt idők sajtójába betekintést engedő Sajtóhistorikum igazi csemege az olvasók számára. S ha ezek netán a feledésbe is merülnének, a tavaly ősszel felavatott agyagfalvi emlékházba a dédunokák is úgy léphetnek majd be, hogy ősüknek közel hároméves kitartó kutatómunkája van a leendő nemzeti zarándokhelynek nevezett létesítményben. „Agyagfalván is arra törekedtem, mint általában: nem akadémiai szinten, hanem közérthetően próbálom közelebb hozni múltunkat, történelmünket” – vallja, s ez az elv vezéreli legújabb munkája, a szejkefürdői Orbán Balázs-emlékház kialakításánál is. „Fájdalmasan keveset tudunk a legnagyobb székelyről. Merő kaland volt az élete, hollywoodi forgatókönyvíróknak való, ám mégis roppant komolyan kell venni.”
„Jólesett, ez is egyfajta elismerése a munkámnak” – mondja tömören a tavaly neki ítélt Vasszékely-díjról, ám az picit azért bántja, hogy édesapja mindezt nem érhette meg. A díjátadón egyébként „ünnepi beszédében” megkérte az eseményen jelen lévő Tarlós Istvánt, Budapest akkori főpolgármesterét, tolmácsolja elődjének, Demszky Gábornak, hogy ő is az ötös szám bűvkörében él, csakhogy Kápinak gyermekből van, az egykori politikusnak pedig feleségből volt öt.
„Kérdezz valamit a családról is, a női magazinok olvasói szeretik az ilyesmit” – irányítja át a beszélgetést,
miközben egy újabb kör sört rendel. Férfiasan bevallja: felesége és a szomszédban lakó anyósa nélkül nehezen boldogulna az öt gyerkőccel. „Egyszerűen fantasztikus, amit Ági, a feleségem csinál. Nála nincs olyan, mint nálam, hogy délutánonként lepihen egy órácskára, netán tévét néz. Ő mindig, minden pillanatban helytáll. Igyekszem én is jelen lenni a család életében, élvezem az apaság minden pillanatát, de hangsúlyozom: a feleségem és az anyósom végzik a munka oroszlánrészét” – hangzik az asszonyok dicsérete. Viccelődve teszi hozzá: kissé bosszantotta, amikor arról értesült, hogy a marosvásárhelyi múzeumigazgató „lekörözte”, s immár hat gyermeke van. „Egyke voltam, unatkoztam eleget, mindig az volt a vágyam, hogy játszás közben tudjak valakihez szólni. Fantasztikus látni, ahogy gyermekeim nemcsak testvérek, hanem barátok is, egymást segítve nőnek fel” – térünk egy pillanatra vissza a családhoz.
„Amikor úgy »néztük meg« majd húsz éve a magyar–román focimeccset, hogy a Népstadion metrómegálló volt az utolsó emlékünk, illetve hazafelé a vonaton Püspökladány, akkor te sem gondoltad, hogy évekkel később kettőnknek nyolc gyermeke lesz” – mondja,
s ezzel át is térünk másik szerelmére, a sportra. Kápi kedvenceit – a magyar válogatottak, a magyar klubcsapatok és a magyar sportolók mellett, természetesen („ha már a háborúkat elveszítettük, legalább a sportban nyerjünk”) – a történelmi sorsközösségek alapján választotta, így a skótoknak, a katalánoknak és a baszkoknak is szurkol, a történelemórákon pedig meg is magyarázza diákjainak a miértet, akik szájtátva hallgatják az athéni olimpián (amely egyben a nászútja is volt), a franciaországi foci-Európa-bajnokságon vagy a bukaresti román–magyar meccseken szerzett nem mindennapi élményeit.
Kápi most is tervez, szervez, millió ötlete van még a tarsolyában. Jól menő könyvkereskedése mellett idéntől újabb mellékállást vállal, felcsap idegenvezetőnek is. „Be szeretném bizonyítani, hogy itthon is lehet teljes, boldog életet élni s maradandót alkotni” – avat be végezetül egy nem túl sokat hangoztatott titkába.
Aki ismeri, tudja: ez máris sikerült neki.
Kiemelt kép: Beliczay László
Friss lapszámunkat alább kérheted:
