Olyan rég ismeri és szereti a szatmári közönség, hogy csak kevesen tudják: székely, Sepsiszentgyörgyön született.
– Miből állna számodra egy tökéletes nap?
– Egy jó reggelivel kezdődne, az biztos. A gyerekekkel egy séta délelőtt. Utána közös program kettesben a feleségemmel, finom ebéd, edzés, egy jó film, valami ilyesmi.
– Milyen színházi munkád van éppen?
– Évad elején kaptam meghívást a gyergyószentmiklósi Figura Stúdióhoz, ott elvállaltam egy szerepet, a Három nővérből Csebutikint. Most a múlt évad előadásait újítottuk fel: Charlie nénjét, a Tévedések vígjátékát, amelyet most Bukarestben játszottunk a Fest(in) pe Bulevard nemzetközi fesztiválon. Itt megkaptuk a fesztivál közönségzsűrijének díját, ami nagyon meglepte az egész társulatot. Nagyon kedvesen fogadtak a szervezők, az Odeon Színházban játszottunk, majd Udvarhelyen az Ifeszten léptünk fel, hazaérkeztünk és kérdezték, hogy nincs-e valaki Bukarestben, mert nyertünk egy díjat. Még most is meg vagyunk lepődve, jól ment az előadás, ezek szerint valami csak megérinthette a zsűrit, közönséget.
– Nemrég Kaszás Attila-díjjal tüntettek ki. Milyen érzés volt egy ilyen rangos elismerésben részesülni?
– Igen, ez valóban egy rangos elismerés, ugyanis nagyon komplex folyamat, ahogy kiválasztják a díjazottakat. Összesen 36 színház vett részt, az egész Kárpát-medence. Több forduló volt, akik továbbjutottak, titkos szavazással voksolhattak egymásra. Két nappal a voksolás után közölték, hogy gratulálnak, benne vagyok az első háromban. Nem is sejtettem. Amikor Ginával, a feleségemmel, elmentünk a gálára, annyi minden volt bennem! Amikor az államtitkár kimondta a nevemet, próbáltam három értelmes mondatot összehozni, hogy megússzam a beszédet, de nem lehetett.
– Tudom, hogy rendkívül elcsépelt kérdés, mégis muszáj megkérdeznem: miért lesz valakiből színész?
– Mindenki más miatt lesz az. Szerintem hazudik, aki azt mondja, hogy elmegy színire, és nem azért megy, hogy híres legyen. Amikor fiatal az ember, természetes, hogy vágyik arra, hogy ismert legyen, bizonyítson, csak hát ez egy nagyon nehéz és rögös út, mint bármelyik. A színészet sem különb az asztalosmesterségnél. Végig kell járni az inasiskolát.
– A feleséged, Nagy Regina rendező. Zajlanak-e otthon szakmai viták?
– Persze. Ez főleg attól függ, hogy vagy egyikünk, vagy másikunk éppen mivel foglalkozik. Ha mindketten nagyon benne vagyunk a munkában, az a legnehezebb kombó, plusz a gyerekek. Olyankor feszültség van, lévén, hogy szorít az idő, közeledik egy bemutató. A Gina esetében rendezőként, az én esetemben színészként persze hogy izgulunk, hogy amit csinálunk, az jó legyen. Azt mondták a nagy öregek, hogy ha már nem izgulsz, akkor hagyd abba. Azt jelenti, hogy semmi tétje nincs annak, amit csinálsz. Folyamatosan igyekszem megtanulni, hogy stresszesen ne bántsam a környezetemet, persze ez nagyon nehéz.
– Egyszerűbb vagy bonyolultabb az élet együtt, amiatt, hogy mindketten színházban dolgoztok?
– Szerencsés dolog, mert mi elsősorban nagyon jó barátok vagyunk. És mindenen túl, meg szerelmen túl már nagyon régóta jó barátok vagyunk, mindent meg tudunk beszélni. Még akkor is, ha valaki pukkancsabb, és nem akar beszélni egy problémáról, a másik addig piszkálja, amíg az megoldódik. Persze ez élethelyzettől függ, de igyekszünk.
– Mi volt az eddigi legnagyobb siker számodra?
– Nagyon szerencsés vagyok, mert részt vettem nagyon sok sikeres produkcióban, nyilván voltak bukásaim is. Azt sem kell szőnyeg alá seperni, meg kell élni, meg kell tanulni felállni. A legnagyobb siker számomra a két gyermekem.
A család
Színházi sikerem sok volt, például nagyon rég volt az Anconai szerelmesek. Marosvásárhelyen volt egy előadás, olyan hosszú tapsvihar követte, hogy mind bőgtünk. Ezenkívül a kollégákkal összehoztuk a Mindhalálig Beatlest, ami, azt hiszem, krisztusi kort ért meg, 33-at, ebből meghagytuk a koncertváltozatot. Ezt hordozzuk, visszük, ahogy kapunk meghívást. Jó lenne még folytatni a zenélést.
– Mi az, amit a legjobban szeretsz ebben a szakmában?
– A legjobban azt szeretem, hogy minden este, attól függetlenül, hogy az ember milyen lelkiállapotban van civil emberként, muszáj hozni azt a szintet, ami majdnem a tökély határát súrolja. Nem hibás az a közönség, amelyik nem látja az előző előadást, ami lehet, hogy jobb volt. Ugyanazt a teljesítményt kell hozni. Ez egy olyan adrenalin, ami életben tartja az embert. Szeretem a játékot, a próbát.
– Mi az, ami erőt ad a rossz napokon?
– Nekem az aikidó. Kipróbáltam, és nagyon megtetszett. Azért elsősorban, mert partnered van, s nem ellenfeled, nagyon együtt kell dolgozni ahhoz, hogy egy technikát megtanuljon az ember. Amúgy rengeteg fegyelmet kíván, s rájössz, milyen kicsi vagy, és mennyi mindent nem tudsz. Volt olyan napom, hogy éreztem, nem volt jó ötlet bejönni a terembe, ahol szép fegyelmezetten tanulsz, de végül teljesen kilazított. Megtanultam általa, hogy mennyire fontos az egyensúly, elsősorban fizikai értelemben, de ha leképezzük az életünkre, akkor ugyanúgy fontos.
– Azt hittem, hogy ezt te mind tudod…
– Valamilyen szinten igen, csak például ha én egy impulzív, szenvedélyes ember vagyok, segít, hogy visszafogjam magam. Maga a mozgás is fontos. Olyan szinten feltölt, hogy utána nem érzem fáradtnak magam, és még tudok birkózni a kicsikkel. Érzem, hogy jót tesz, szeretnék ebben továbbfejlődni.
– Álomszerep?
– Nincs.
– El tudod-e képzelni, hogy valaha mással is foglalkozz?
– Egyelőre nem. Nem tudom, mit tudnék csinálni, csak ehhez értek, úgy érzem. Bár most például ablakrestaurálásba fogtunk az új lakásunkban, én nem akartam, de muszáj volt. Lehet, hogy egy asztalosmunka is érdekelne, talán. Egyelőre maradok a színészetnél, ameddig erőm van hozzá.
– Javasolnád-e a gyerekeidnek, hogy ezt a pályát válasszák?
– Mindenképpen, mert kell az utánpótlás. Annyi, hogy bármit választanak, csak szeressék, és csinálják rendesen. Így van a színészettel is, nem lehet csak külsőségeket kiragadni, ez egy kemény pszichológiai, fizikai meló. Bármit csinálnak, azt teljes erőbedobással tegyék.
– Hogyan birkózol meg az idő múlásával?
– Viszonylag könnyen. Nekem nincsenek hiúsági problémáim. Így családosként szeretném, hogy legyen meg a gyerekeiknek az az alap, a biztonság, amivel el tudnak indulni. A szülőségbe is bele kell tanulni. Persze én is öregszem, és tanulom a szülőséget. Azt mondják, az ember mindig tele lesz kérdésekkel. Szeretnék még megélni olyan dolgokat, hogy a lányomat, fiamat látom leérettségizni, megházasodni. Nem csak a színházi tapasztalat a fontos, nekem mindig is nagyon fontos volt a család. Számomra tényleg óriási dolog, és elég rögös út vezetett idáig, míg megtaláltuk egymást így négyen. Remélem, minél hosszabb ideig meg fogok tudni ebből élni.
– Hogyan fogtok karácsonyozni?
– Addigra túl leszünk a költözésen. Erre nagyon vágyom. Az én dolgom beszerezni és elhelyezni a karácsonyfát. Nyugis lesz az ünneplés, ugyanis szerencsére nem vagyok benne a szilveszteri előadásban, ami azt jelenti, hogy csak az ünnepekre lehet majd koncentrálni, és az is lehet, hogy elmegyünk kirándulni.
Fotó: Kracsek László Endre
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. decemberi lapszámában jelent meg.
