Két évvel ezelőtt ismertem meg Bernadette-et, korábban már hallottam róla, sőt olvastam is a helyi sajtóban, hogy „Művészházaspár munkáiból nyílik kiállítás Csíkdelnén a felújított kultúrotthon avatóünnepségén”. Tovább pedig: „Szekeres Bernadette és Dobolyi Tamás két kisgyermekükkel költöztek Temesvárról Delnére”.
Más körülmények között, Európa egy nyugatibb pontján ennek a hírnek a felvezetésében valószínűleg nem kapott volna ekkora hangsúlyt a költözés, Székelyföldön azonban a jobb lehetőségek reményében külföldre távozó fiatalok miatt, az elöregedő, megritkuló faluközösségekben jelentős esemény, ha egy fiatal házaspár a gyökereihez visszatérve keresi és találja meg az otthonát. Bernadette-et és férjét pontosan ez az érzés: a hazaérkezés, a hazatalálás vágya vezette Csíkdelnére. Hogy megkönnyítsék a megismerkedést, a beköltözésüket követő évben képzőművészeti kiállítással mutatkoztak be a faluközösség előtt.
Tájban él a művész
Divattervezés. A középiskola befejezése után, bár képzőművészeti egyetemre, de nem pontosan erre a szakra készült Bernadette, tanárai, ismerősei ebbe az irányba terelgették, azt mondták, hogy ebben van a jövő, így hát felvételizett a temesvári Nyugati Egyetem Képzőművészeti Fakultás divattervezői szakára.
Nem bánta meg, rajztechnikát, színelméletet tanult, különböző anyagokkal és azok felhasználásával ismerkedett meg, mindez lekötötte figyelmét, elindította fantáziáját, egyre erősebb lett benne az alkotás iránti vágy. Bár Gyergyószentmiklóson született, ifjúkorát Temesváron töltötte, tanulmányainak befejezését követően pedig a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban kapott állást mint jelmez- és díszlettervező. Férjével, Tamással az egyetemen ismerkedtek meg, közös életüket egyszobás albérletben kezdték el, ahol szűkön fért meg egymás mellett a családi fészek és a két képzőművész műhelye.
– Másra vágytunk, otthonosságra, közösségre. Engem valószínűleg kora gyermekkorom gyergyói élményei vonzottak Székelyföldre, férjemnek a családja Sepsiszentgyörgyről származik, eldöntöttük tehát, hogy ebben az irányban keresünk eladó házat – mondta Bernadette.
– Aztán rátaláltatok a csíkdelnei házra. Mit nyújt nektek ez a környezet?
– Balázs József gyergyóalfalvi festő – akinek, úgy érzem, nagyon sokat köszönhetek, megerősítő egyéniség volt szakmai utamon – mondta nekem, hogy a tájban él a művész. Vagyis ahhoz, hogy az ember jól és jót teremtsen, elsődlegesen otthon kell éljen az övéi között, úgy, hogy az a környezet, amelyben jelen van, ne egy idegenségre ráhúzott otthon legyen, ahol munka után lepihen regenerálódni, hanem ennél több. Ez a több az, amit megéreztünk Delnével kapcsolatban.
– Aktív tagjai vagytok a közösségnek, az egyéni kiállításotok után a helyi általános iskola diákjainak és az óvodásoknak a rajzaiból szerveztetek kiállítást, majd a falu karácsonyi műsorának is te voltál a megálmodója, művészeti vezetője…
– Fontos számunkra a közösségi élet, hogy az emberek, amikor elmennek a kapunk előtt, és kint vagyunk az udvaron, beköszönnek hozzánk, kirándulni hívnak magukkal az erdőre. A szomszéd, ha látja, hogy dolgozunk valamivel, átszól, hogy kell-e segíteni, és amiben tudjuk, viszonozzuk a segítőkészségüket. Számunkra ez az „otthon vagyok” életérzés. Persze van, amikor elvonulunk néhány napra, beletemetkezünk a munkába, ilyenkor napokig nem látnak minket az udvaron. Eleinte furcsállták is a falubeliek, hogy lehet ennyi időt eltölteni a házban, végül ezzel együtt fogadtak el minket. Hiszem, hogy a tárgyak, az emberek, akik körülvesznek minket, hatással vannak ránk, és fordítva.
Itt élő közösségre találtunk, a természetnek íze, szaga van, az erdő szinte karnyújtásnyira van tőlünk. Ez inspirálóan hat rám!
Azt vettem észre, hogy ebben a környezetben szívből dolgozom, örömmel és őszintén. Amikor ezt az állapotot sikerül megteremtenem, amikor nincs görcs és akarás a munkafolyamatban, akkor jó dolgok születnek.
Az alkotásban önmagunkat ismerjük meg
– Látod, tele van az asztal jegyzetekkel. Egy egyházi, búcsújáró zászló tervezésére kértek fel, ehhez készítek előtanulmányt. Ilyenkor mindent telerakok a jegyzeteimmel, a férjem meg is fedd néha, hogy az egész lakásban én vagyok. De előrerohantam. Mielőtt hozzákezdek egy téma kutatásához vagy a rajzoláshoz, a tervezéshez egyszer kitakarítom a lakást. A rend és a tisztaság a kiindulópont, ebből lesz aztán a káosz, tele papírokkal, rajzrészletekkel, fonaldarabokkal vagy gyapjúval, csuhéval, attól függően, hogy éppen mivel dolgozom. A gyermekek mellett persze jól be kell osztanom az időt, nőként, anyaként, alkotóként egyszerre többfelé kell irányítanom a figyelmem. Ezt az adottságot mostanában sokat gyakorlom.
Bernadette-nek tavaly novemberben született meg a harmadik fia, legutóbbi szülését otthon, háborítatlan környezetben, egy bába jelenlétében élte meg. Ez az élmény életre szóló nyomott hagyott benne, mélyen elgondolkodott a női létről, az anyaságról és saját szerepéről.
– Azt gondolom, hogy minden nő rendelkezik a teremtés erejével. Minden ember alkot a maga módján és igényeihez, adottságaihoz képest, mert miért ne tekinthetnénk alkotásnak a kenyérsütést, a veteményezést? Régen az asszonyok ruhát, kelmét, szőnyeget készítettek maguknak.
– Szeretem azt a régi világot, az ősi tudást. Becsülöm a kétkezi munkát. Sajnos a környezetemben és általában a mai világrendben azt figyeltem meg, hogy a nők jelentős része nem találja a helyét. Ennek az egyik oka az, hogy hagyják magukat befolyásolni, meghajolnak a társadalmi elvárások előtt, és nem figyelnek arra, hogy mi a valós igényük, mire vágynak igazából. Mondok egy példát a munkavállalással kapcsolatban: ha dolgozni járnak, azért frusztráltak, mert kevés idejük marad a családra, a gyermekeikre, de ha lemondanak a munkáról, az is zavarja őket, mert nincs saját keresetük. Én is fel kellett tegyem magamnak a kérdést, hogy háromgyerekes anyukaként megengedhetem-e magamnak, hogy ne legyen havi jövedelmem, ne járjak munkába. Mivel, hogyan járulok akkor hozzá a család fenntartásához?
– Mire jutottál?
– Most elsősorban édesanya vagyok, ennek az állapotnak a megélésére hagyok teret az életemben, és mellette, ahogy az időm megengedi, itthon dolgozom. Figyelem az életem, és tudatosan fejlesztem magam. Jól vagyok. Otthon vagyok.
Bernadette azt mondja, hogy háromgyermekes édesanyaként most különösen szerencséje van azzal, hogy éjjel szeret dolgozni, amikor a család többi tagja alszik, és csend van a házban. Az éjszaka zavartalan csendjében könnyebben meghallja saját belső hangját. Ha ilyenkor magával ragadja egy gondolat, érzés, meglát egy formát, színt vagy anyagot, hajnalig képes önfeledten dolgozni, átszellemülten ül a papír mellett, rajzol, tervez.
– Olyan gondolatok foglalkoztatnak, amelyek a fény, a szakralitás, az idő és az örökkévalóság fogalmát járják körül, illetve nagyon érdekel az a népművészet által létrehozott formai nyelv, melyben hihetetlen mély megfogalmazásokban jelennek meg a kozmikus ihletésű ábrázolások, égitestek, fényfák, életfák, lélekfák. Ezekben szeretek elmélyülni, kutakodni, keresgélni, és hatalmas örömöt jelent, ha valamit megértek, vagy összefüggésekre jövök rá. Azt gondolom, hogy azért vagyunk kortársak, hogy megismerjük egymást, és értékeljük. Nem akarok különc lenni, aki elvonultan él és alkot, meg szeretném osztani a tudást a közösséggel, amiben élek. Természetesen majd idővel bebizonyosodik, mi az, amit magunk mögött hagyunk. Lesz-e köztük időtálló teremtés.
Fotók: Mihály László
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. márciusi lapszámában jelent meg.
