A teljesség igényével beszélgetni Mahátma Gándhíról lehetetlen vállalkozás. Csak az életműve több mint ötvenezer oldal. Még elképzelni is nehéz, hogy mikor volt ideje ennyit egyáltalán leírni amellett, amit tett, és ami volt: India politikai és spirituális vezetője, jogász, politikus, filozófiai rendszer és életvitel kitalálója és meghonosítója. Tavaly volt születésének 150. évfordulója, s éppen száz évvel ezelőtt, 1920-ban lett az Indiai Nemzeti Kongresszus irányítója.
Szenkovics Dezső kolozsvári filozófus, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karának egyetemi adjunktusa úgy beszél róla, mint egy barátról. Ami nem is csoda, hiszen évtizedek óta foglalkozik vele. Mára ő a magyar nyelvterület egyik legismertebb Gándhí-kutatója. A továbbiakban ő kalauzol minket a guru bemutatásában.
Szenkovics Dezső
Szenkovics Dezső furcsa első találkozása a guruval
Már másodéves egyetemista koromban eltökélt szándékom volt eljutni Indiába. A 90-es évek közepéről beszélünk, baráti társaságban a mai napig felemlegetjük azokat az időket, amikor én Indiába készültem, ők meg röhögtek rajtam. Mindenki döbbenetére ’96 júniusában el tudtam menni. Gándhíról korábban is olvastam, tudtam, ki volt, hogy egyfajta nemzeti hős Indiában. De ha már ott voltam Delhiben, elengedhetetlen volt elmennem a Rádzs Gháthoz, a Gándhí-sírkertbe.
Na, ott történt egy érdekes dolog velem. Aprópénzért megvásároltam angol nyelven Gándhí önéletírását, s leültem olvasgatni egy fa árnyékába. Egyszer csak fura érzésem támadt, mintha valaki nézne, keresné a velem való kapcsolatot. Szétnéztem a tágas, szépen rendben tartott kertben. Nem messze tőlem, egy másik fa alatt, meditációs pózban üldögélő férfin akadt meg a szemem, és éreztem, hogy oda kell mennem hozzá.
A kert, ahol Gándhít meglőtték
Kinyitotta a szemét, és kért, hogy üljek le. Beszélgetés közben elmondta, hogy Dél-Indiából jött fel Delhibe, mert álmában megjelent Gándhí, aki arra kérte, menjen el a sírjához, meditáljon és imádkozzon, s próbálja meggyőzni az embereket, hogy túl sok időt ne töltsenek a sírkertben, mert ott valami készül. Engem is arra kért, huzamosabb ideig ne üldögéljek ott. Milyen az európai ember? Arra gondoltam: na, még egy sarlatán! Hamarosan elhagytam a sírkertet, s nemsokára Delhit is. Amikor két hétre rá visszatértem a városba, a kezembe akadt egy újság, amelyben egy kis cikkben arról olvastam döbbenten, hogy merényletszerűség történt a Gándhí-sírkertnél, több sérült és halott is volt az áldozatok között. Akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy az életben nincsenek véletlenek, minden valamiért történik, és elkezdődött bennem egy olyan folyamat, ami azóta is tart. Ez a történet vitt engem közel Gándhíhoz.
Hogy ez mennyire mai!
Egy nemzetközi konferencián az egyik előadó, aki Bengaluru (volt Bangalor) mellől érkezett (ez India egyik legfejlettebb városa), mesélte, hogy az állami iskolában, ahol tanít, a kötelező órák mellett bevezettek olyan típusú foglalkozásokat, amelyek a gándhíánus ásramokra épülnek. (Az ásram eredeti értelemben a spirituális elvonulást lehetővé tevő hely, az itt használt értelemben azonban olyan telepszerűség, ahol a gándhíánus életvitelt, életfelfogást valló emberek élnek együtt egy önfenntartó közösség keretében – szerk. megj.)
Gándhí az önellátásra törekedett minden szinten, az ásramokban is. Amit ott megtermeltek, és el tudták adni vagy el tudták cserélni, azt ették. Amit saját maguk megszőttek, abból készült a ruha. Ez az iskola tudatosan átvette az ásram-modellt, és a gyerekek, közösen a tanárokkal és a szülőkkel, megművelik a földet, kölest termesztenek, közösen főzik és eszik meg. Eleinte gyenge minőségű termőföldön próbálkoztak a gyerekek, mert csak gyengét tudtak bérelni, de a szülők, látva a gyerekek munkáját és örömét, a közös tevékenység építő erejét, összedobták a pénzt, és vettek a közösségnek egy sokkal jobb termőföldet.
A projektet koordináló oktatók azt szeretnék, hogy a régi, hagyományos indiai növényeket kezdjék el újra termeszteni, amelyekről sokan azt mondják, hogy ááá, ez a szegények étele, ez nem jó.
Ők azonban már ott tartanak, hogy kinyomtattak egy szakácskönyvet, amit a szülői közösség adott ki, 82 recept kölesből hagyományos indiai módszerekkel. Fantasztikus! S mindez Gándhínak köszönhető.
Húsleves? Inkább a halál!
Gándhí megrögzött vegetáriánus volt. Dél-afrikai évei alatt (szinte húsz évig élt ott családjával) a felesége megbetegedett, élet-halál mezsgyéjére került. A fehér orvos húslevest, erőlevest ajánlott. Gándhí viszont megtagadta, folytatta a szigorú vegetáriánus diétát, és közben imádkozott.
A nyugati orvoslással az volt a baja, hogy meglátása szerint nem a problémát, nem a betegség okát próbálja meg felszámolni, hanem szimptomatikusan kezel,
a tünetekre koncentrál, és nem az okra. Ami azért gond, mert tulajdonképpen lemondasz a tested feletti önkontrollról, és ezzel együtt elveszíted a lelked feletti kontrollt is. Azért fogsz élni, hogy jókat egyél, igyál, bulizzál, hisz tulajdonképpen mindenre van megoldás: az orvos által felírt kezelés, gyógyszer. Ez pedig a helytelen út Gándhí szerint.
Nők
Az önmegtartóztatás, a szexuális életről való lemondás példaképének alakját picit árnyalja néhány, az utóbbi időben napvilágot látott könyv. Tény, hogy halála pillanatáig közvetlen környezetében éltek nála sokkal fiatalabb hölgyek. Ezekben az újonnan megjelent könyvekben arról is lehet olvasni, hogy azért vette körül magát fiatal hölgyekkel, mert számára csak addig volt izgalmas a szexuális önmegtartóztatás (amelyre fogadalmat tett), amíg működött a kémia. Ha már nincs kémia, az már nem lemondás.
Gándhí szobája /A fotók Szenkovics Dezső archívumát képezik
Önmagát tesztelgette, hogy megvan-e még a vágy, van-e, ami ellen küzdeni. Mások azt mondják, hogy a felesége halála után szexuális kapcsolatot tartott fenn fiatalabb nőkkel. De én ezt nem hiszem, egyrészt sehol nem láttam, olvastam erre vonatkozó bizonyítékokat, másrészt pedig nem passzol a „big picture”-be.
Férfiak (is voltak?)
Napvilágot látott egy olyan történet, hogy fiatal korában voltak homoszexuális hajlamai, dél-afrikai évei alatt nagyon szoros kapcsolatot ápolt egy Németországból származó tornatanár-testépítővel, egy bizonyos Hermann Kallenbachhal, akivel miután az visszautazott hazájába, tartották a kapcsolatot és leveleztek. A levelekből állítólag kiolvasható az, hogy barátságon túlmenően egyéb viszony is lehetett kettejük között. Ezekre majd az idő s a történelem kimondja a bűt vagy bát. Tény, hogy ő is ember volt, aki tévedett is, de nem ez a lényeg. Érdemesebb Gándhínak először azt az oldalát megismerni, amitől mi is picit jobbak leszünk, amiből mi is meríthetünk erőt, energiát, hitet. Ő sosem tartotta magát szentnek, mindig azt hangsúlyozta, hogy egyszerű ember, aki az igazsággal kísérletezik. Az, hogy ma szinte szentként tekintünk rá, az utókornak köszönhető.
Gándhí és a tökfőzelék
Gándhít a kaja nem érdekelte, számára csak a túlélés eszköze volt, evett, hogy ne haljon éhen. Érdekes történet, hogy hogyan érte el az egyik unoka, hogy változatosabb legyen az étel az ásramban. Amikor már a sokadik napon is ugyanaz a tökfőzelék került az asztalra, a kislány számonkérte a nagyapján, hogy miért eszik ugyanazt reggel, délben, este. Gándhí behívatta a szakácsot, s megkérdezte, hogy ez igaz-e. A szakács meg elmondta, hogy igen, hisz maga a Mahátma rendelte el, hogy azt egyék, amit megtermelnek. Az idő tájt pedig nagyon jó volt a töktermés. Gándhí felháborodott, és utasította a többieket, hogy cseréljék el a tököt egyébre, a gyerekeknek változatos étrendre van szükségük. De Gándhí minderre egyébként nem figyelt. Teljesen sótlanul evett, fűszert sem használt. Öltözködése is egyszerű volt. Amikor megjelent a brit parlamentben kora tavasszal a kis papucsában, fehér gyolcsruhájában, mindenki dobott egy hátast. A tárgyalóasztalnál viszont így is eredményes volt.
Te magad légy a változás!
Kedvenc Gándhí-idézetem azért lett ez, mert a legszebben írja le azt, aki a Nagy Lélek volt. Így szól: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.”
Ugye mi mindenről azt mondjuk, hogy ó, hát miért én legyek az első.
Ha a környezetszennyezésről van szó, akkor a hozzáállás az, hogy ha egy nap én nem megyek be autóval a munkahelyemre, az mit számít! Én egy kicsi semmi vagyok az egész nagy rendszerben. De ha a szeretet kifejezéséről, bocsánatkérésről van szó, akkor is azt várjuk, hogy a másik fél tegye meg az első lépést. Gándhí azt mondta: te legyél az első, aki leteszi az autót, te legyél az első, aki felszedi a szemetet az utcáról, te vedd ki az első palackot az óceánból, te mondd, hogy szereted, te kérj bocsánatot először. Ha te elkezded, és példa tudsz lenni, akkor ezt az iciripiciri dolgot megtízszerezzük, megszázszorozzuk, és csodára vagyunk képesek.
Fotó: Shutterstock és Szenkovics Dezső saját archívuma
