A keleti tanítások nem valók Nyugatra, a meditációhoz a keleti csend, nyugalom kell – szokta mondani egyik, neveltetése szerint református, meggyőződése szerint római katolikus ismerősöm. Ha járt volna Indiában, tudhatná, hogy az ottaninál nincs magasabb zajszint lakott területen, és a számos keleti vallás bölcsőjéül szolgáló térségre a nyugodt helyett inkább a nyüzsgő, zsúfolt, sikító, bömbölő, tolakodó – ha egy szóban akarjuk kifejezni, a kaotikus jelző illik.
Újdelhi mellett New York a maga megtervezett utcáival, szervezett életével mérete ellenére is nyugodt településnek minősül. De a világ egyik legzsúfoltabb, akut helyhiánnyal küzdő városa, Tokió sem hasonítható egy zen kolostorhoz, legfeljebb akkor, ha a kényelemhiány a szempont. Ha itt mégis lehet meditálni, miért ne lehetne Nyugaton?
Gyakorlók a zágoni buddhista elvonulási központ területén
Különben is, az, hogy valaki jó, gyakorlott meditáló, soha nem a barlangokban derült ki, hanem a piactéren – itt tesztelték tanítványaikat a buddhista tanítók. Az, aki a legnagyobb vásári zűrzavarban is tudott azonosulni a tudat valós természetével, átment a rostán.
A keleti meditációs, relaxációs módszerekre Nyugaton is egyre többen kíváncsiak, a jóga testre (és tudatra) gyakorolt jótékony hatása ma már szinte nélkülözhetetlenné vált az IT-cégek és multinacionális vállalatok naphosszat számítógép előtt görnyedő alkalmazottai számára. De az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában néhol már iskolai tananyaggá vált mindfullness neve is egyre ismerősebben cseng tájainkon.
Jó óvakodni az önjelölt tanítóktól
S ami népszerű, azt hamisítják is, hasonló szorgalommal, mint Kínában a nagy divatmárkák termékeit: a keleti tanok zanzásítása, keverése nem csak a hippikorszakban volt jellemző, a New Age napjainkban is hódít Nyugaton. Annak ellenére, hogy a különböző keleti vallások ugyanazt a kifejezést más-más fogalom megjelölésére használhatják és más-más szóval illethetik ugyanazt a fogalmat, a különböző keleti filozófiák keverése nem csak Osho műveiben érhető tetten. Holott például a buddhista iskolák (és valószínűleg a hinduk is) nagyon kényesek a tanítások és az átadás (a meditációs tapasztalatból szerzett tudás átruházása a tanítványra) tisztaságára, arra, hogy Buddháig vissza tudják vezetni, a megvilágosodásról szerzett tapasztalat hogyan szállt 2500 éven keresztül tanítóról tanítványra.
A tibeti buddhizmus legtitkosabb, évszázadokon keresztül csak a legodaadóbb, legszorgalmasabb tanítványokkal megosztott, a szó szoros értelmében fülbe suttogott tanításai napjainkban már az interneten is megtalálhatók, és nem is kell a darkneten elmerülni ehhez. Igaz, úgy tartják, hogy ezek önmaguktól titkosak, igazi jelentésüket csak az érti, aki évekig-évtizedekig meditált rajtuk tanítója kimerítő magyarázata és rendszeres utasításai alapján.
Mégis sok nyugati gondolja azt, hogy ha elolvasott párat belőlük, és néhányszor keresztbe fonta a lábát, leült lótuszülésbe, máris megvalósított jóginak minősül.
Aki nemcsak barátait, rokonait traktálhatja az így szerzett „bölcsességgel”, hanem pénzt is kereshet belőle, „taníthatja” is. Holott a tibeti buddhizmusban három-három évig tartott, míg a tanító és a tanítvány ellenőrizte egymás képességeit, jellemét. Utóbbi meggyőződött arról, hogy a tanító, azaz a láma rendelkezik a számára szükséges tanításokkal, és el is mondja azokat, míg a tudás átöröklését célul kitűző mester arról nyert bizonyosságot, hogy követője alkalmas a tanítások gyakorlati megvalósítására, továbbéltetésére. Mert ha egy meditációs módszert nem gyakoroltak, az az utókor számára örökre elveszett.
Mala (számláló) és gao (buddhista ereklyetartó)
Ezzel szemben napjainkban Nyugaton lépten-nyomon önjelölt mesterekbe botlani, és a sarlatánoktól nemcsak a buddhizmus, hanem a jóga és a különböző keleti harcművészetek kapcsán is óvakodni kell. Ugyanis míg
mifelénk a keleti vallások, Keleten a kereszténység terjed, így az ottani mestereknek is érdekük az évszázados tudás, tapasztalat mielőbbi átadása.
Különösen a buddhista lámáknak, akik azáltal, hogy Kína elfoglalta Tibetet, nemcsak híveik nagy részét, de a szabad vallásgyakorlás jogát is elveszítették. És még ha sikerült is emigrációba – Indiába, Nepálba vagy Nyugatra – menekülniük, a tanítások addig bevált áthagyományozási módja örökre megszűnt, ezért az évszázados tudást egyre inkább az az iránt érdeklődő nyugatiakra igyekeznek ráhagyni. És nem válogatnak az érdeklődők között.
Így nem meglepő, hogy az, aki a kereszténységben nem talált válaszokat, mifelénk is a keleti módszerek garmadája közül választhatja ki a számára megfelelőt. Romániában a japán zen mellett a buddhizmus számos ága és iskolája van jelen, és nagy a választék a többnyire meditációs módszereket is használó, szintén tudatosságra nevelő keleti harcművészetek között is.
Nagyvárad, Kelet előszobája
A keleti tanok, elsősorban a buddhizmus hazai „bölcsőjének” kétségtelenül Nagyvárad tekinthető, mely egyrészt elhelyezkedése, másrészt az új, más iránti nyitottsága folytán már rögtön a rendszerváltás után egyfajta „előszobának” bizonyult az egyébként Nyugatról érkező keleti tanok számára. Elsősorban az itteni magyar közösség révén, hiszen a buddhista tanítások (és nemcsak) többnyire Magyarországról érkeztek, így az erdélyi magyarok már csak a nyelvi akadályok hiánya miatt is könnyebben találkozhattak velük. Ezért annak idején úgy tűnhetett, nyitottabbak ezekre az ortodox vallás merev szabályrendszerében nevelkedett román társaiknál. Így akaratlanul is ők lettek a keleti tanok „követei” az ország más régiói, illetve a román közösség számára.
Nagyváradon jelenleg a tibeti (vadzsrajána vagy gyémánt út) buddhizmus több iskolája – a nyingma, a karma kagyü – képviselteti magát, és zencsoport is található, de napjainkban már széles a keleti spirituális választék Kolozsváron, Temesváron és Bukarestben is, sőt, Marosvásárhelyre és a jóval hagyományosabb társadalmú, így zártabb közegnek tekintett Székelyföldre is eljutott egy-egy buddhista irányzat.
Akárcsak Nyugat-Európa más országaiban, a legszélesebb körben mifelénk is a dán buddhista tanító, Láma Ole Nydahl és felesége, Hannah Nydahl által alapított Gyémánt Út Buddhizmus (Diamond Way Buddhism) terjedt el. Talán azért, mert ugyanazt a módszert alkalmazták a buddhista tanítások Nyugatra hozatalakor, amit a tibetiek tettek, amikor átmenekítették ezeket a világ tetejére az iszlám által leigázott Indiából: lefordították. Így a tanítványok nem tibetiül éneklik a meditációs szövegeket, leírásokat – ahogy a filmekben látott buddhista kolostorokban szokták –, hanem saját nyelvükön olvassák és értelmezik ezeket.
Az egyébként Keleten teljes jogú buddhista lámaként elismert Ole Nydahl és felesége még a 60-as évek végén, Nepálban találkozott a tibeti buddhizmus egyik legnagyobb meditációs mesterével, a karma kagyü iskola vezetőjével, a 16. Gyalva Karmapával. A vallási szempontból a Dalai Lámával egyenrangú mester – Tibetben mind a négy buddhista iskolának saját vezetője van, a Dalai Láma ezek közül csupán egyiknek, a gelug iskolának a feje, emellett ő a politikai vezető – tanítványaiul fogadta őket, majd többéves tanulófolyamat után visszaküldte Nyugatra, hogy barátaikkal is megosszák az ott tanultakat.
Gyémánt Út-központok hegytetőn, sörgyárban
Az azóta eltelt több mint negyven év alatt világszerte közel 700 buddhista központot alapítottak, ahol tanítványaik közösen vagy egyénileg meditálnak, de több „bentlakós” központ (centrum) is van, ahol, akárcsak egy kollégiumban, együtt élnek és együtt végzik a feladatokat a gyakorlók, a centrumok működése a barátságon és idealizmuson, egymásba vetett bizalmon alapszik. Világszerte a legnagyobb Gyémánt Út-központ Budapesten található, a Keleti pályaudvar szomszédságában: egy volt sörgyárból alakították ki, több mint félszázan lakják, és újabb százak látogatják rendszeresen.
Akárcsak a meditációs szövegek, a Gyémánt Út-központok is mentesek a „kulturális sallangtól”, ezeket az egyszerűség és a funkcionalitás jellemzi, szerepük, hogy békés, nyugodt, barátságos körülményeket biztosítsanak az elmélyülni, befelé figyelni vágyóknak. A cél azonban korántsem az, hogy a buddhista gyakorlók teljesen elzárkózzanak a külvilágtól – nem szerzetesekről, hanem világiakról van szó; Tibetben is ők voltak nagyobb számban –, hanem sokkal inkább az, hogy az itt szerzett tapasztalatot, tudást a mindennapi élet részévé tegyék.
Közös meditáció és kilátás a Fekete-tengerre a bulgáriai Várna melletti elvonulási központban
De ha valaki hosszabb ideig tartó elmélyülésre, elvonulásra vágyik, arra is van lehetőség. Míg a centrumok a belvárosokban, az érdeklődők számára könnyen megközelíthető helyen találhatók, a gyakorlók a város zajától távol, vidéken elvonulási központokat is működtetnek, ahol kisebb-nagyobb rendezvényeket, meditációs hétvégéket, kurzusokat tartanak. Mifelénk Nagyvárad külvárosában, illetve a tibeti–angol szótár megalkotójának, Kőrösi Csoma Sándornak a szülőfalujától, Csomakőröstől pár kilométerre, Zágon határában van Gyémánt Út buddhista elvonulási központ.
Mi NEM tesz buddhistává?
Azt illetően, hogy lehet-e alkalmazni, tanítani a keleti vallásokat, módszereket Nyugaton, többnyire csak a nyugatiakben merülnek fel kételyek, a keletiek, úgy tűnik, egyetértenek abban, hogy lehet. „Talán nem születtél buddhista országban vagy családban, talán nem viselsz szerzetesi ruhát, nem borotválod a fejedet, talán eszel húst, és isteníted Eminemet és Paris Hiltont. Mindez nem jelenti azt, hogy nem lehetsz buddhista” – írja például a buddhizmus nyugati terjedése kapcsán az Egyesült Államokban is sok időt töltő buddhista láma, Dzongszár Dzsamjang Kjence.
Aki nem véletlenül adta könyvének azt a címet: Mi NEM tesz buddhistává (What Makes You Not A Buddhist): ebben épp azokat a buddhizmussal kapcsolatos tévhiteket, hiedelmeket próbálja eloszlatni, amelyet a nyugatiak – buddhisták és nem buddhisták egyaránt – aggattak rá a mifelénk is egyre népszerűbb vallásra. Arra próbál rámutatni, hogy az egyesek által több mint ötszázmillió követővel rendelkező világvallásként felfogott, mások által filozófiának, pszichológiának vagy életstílusnak tekintett eszmerendszer és a hozzá kapcsolódó pszichológiai módszerek sokasága túlmutat a kulturális kliséken, mindenhol megállja a helyét, és semmiképp nem a külsőségekben keresendő.
Közös meditáció a spanyolországi elvonulási központ, Karma Gön gompájában. A falakat Buddha életét ábrázoló, autentikus tibeti stílusban készült falfestmények díszítik
Tibetiül a buddhista gyakorlót „nagpa”-nak hívják, ez pedig belsőt jelent, olyan személyt, aki befelé tekint, ott keresi az igazságot. A tudatát nyugtatja, edzi, hiszen – vallják a buddhista tanítók – nem a vallás a fontos, hanem a fejlődés, hogy a gyakorlók megismerjék a tudatuk működését, ezt a tudást a mindennapi életükben is alkalmazzák, és igény, szükség esetén másokkal is megosszák. „A buddhizmust az teszi különlegessé – és különbözteti meg más vallásoktól –, hogy nem más, mint egy módszer, amely lehetővé teszi, hogy kapcsolatba kerüljünk valódi lényegiségünkkel. A buddhista módszereket használva megismerhetjük mindennek a természetét. Fogalmazhatunk úgy is, hogy megismerjük a tudat természetét, mivel a tudat hozza létre a világot” – jelenti ki a karma kagyü vonal jelenlegi vezetője, Trinli Táje Dorzse, a 17. karmapa.
Itt az „én”, hol az „én”?
Buddha szerint valamennyi szenvedésünk abból az elképzelésünkből, az ahhoz való ragaszkodásunkból fakad, hogy létezik egy független, valóságos „én”, amelyet meg kell védenünk és a legkellemesebb körülményeket kell megteremtenünk számára ahhoz, hogy jól érezze magát, boldog legyen. És ebből fakadóan távol kell tartanunk tőle mindent, amit nem szeret, ami miatt rosszul érezheti magát. Ez a dualista, szeretem – nem szeretem hozzáállás minden szenvedés okozója. Ha szeretek valamit, meg akarom tartani, ragaszkodom hozzá, félek, hogy elveszítem. Ha nem szeretem, minden erőmmel harcolok ellene. Életünk a vonzás és elutasítás kettősségében zajlik.
Holott, mondják a buddhisták, ha elkezdenénk megvizsgálni, hol is van ez az állandó „én”, nem találnánk. Mivel az emberi test sejtjei folyamatosan cserélődnek, arra a következtetésre jutnánk, hogy nem a testben keresendő. És a gondolataink, érzelmeink sem alkothatják, hiszen azok a testünknél is hamarabb változnak, nem állandók. De még ennél is továbbmennek: a buddhizmus szerint a külső világ sem állandó, valóságos, hanem különböző jelenségek folyamatosan változó halmaza, melyeket a karma, azaz az ok-okozat törvénye tart össze.
A karma a buddhizmusban nem sorsszerűséget jelent – ahogyan azt sokan gondolják –, sokkal inkább bumerángeffektusként fogható fel, miszerint ha van ok, törvényszerűen az okozat is megjelenik.
Az ok-okozatiság nemcsak a külső jelenségekre vonatkozik (ha lefagy tavasszal a fák virága, ősszel nem lesz termés), hanem belső világunkra, magára a tudatra is. Mindaz, amit teszünk, mondunk vagy gondolunk, egyfajta lenyomatot hagy tárháztudatunkban. Az így szerzett benyomások okként raktározódnak el, a későbbiekben pedig okozatként nyilvánulnak meg folyamatosan alakítva külső és belső világunkat. Ez határozza meg többek között, hogy mennyire nyugodt, laza vagy ideges a tudatunk, nap mint nap milyen tudatállapotokat tapasztalunk.
Tükröm, tükröm
És hogyan működik a buddhisták szerint a tudat? A mindennapi tudat legjellemzőbb tulajdonsága, hogy állandóan csapong, a tibetiek egy ajtónyílásba állított gyertya lángjához hasonlítják, mely a legkisebb szellőre is megrebben. Valódi, megvilágosodott lényegisége azonban – melyből ízelítő csupán több éves-évtizedes meditációval tapasztalható – mentes bármiféle énképzettől, és határtalan tudatosságként tapasztalja önmagát, a megvalósított mesterek szerint megismerése egyet jelent minden dolog valóságos természetének megismerésével.
Egyéni meditáció a bajorországi Európa Centrumban
A leírására a hullámzó óceánt használják hasonlatként, eszerint az óceán mélysége a tudat valós természetét, míg a hullámok az állandóan változó gondolatokat, érzelmeket jelentik. A hullámok egyek az óceánnal, de mégsem változtatnak annak lényegi állapotán – mutatnak rá a buddhisták. Egy másik hasonlat szerint a szenvedés a mindennapi tudatnak abból a tükörszerű működéséből fakad, hogy csak a benne megjelenő képeket látja, de soha nem magát a tükröt, amiben azok megjelennek – ráadásul nemcsak látja, hanem azonosul is azokkal. Az óceán és a tükör megismerésének egyetlen módja a közvetlen tapasztalás: ezt a célt szolgálja a meditáció. Ez csupán egy módszer a tudatosság növelésére, mely sok-sok gyakorlás után rászoktat arra, hogy a hullámok alatt az óceánt, a tükörképek mögött a tükröt is meglássuk.
És úgy tűnik, hogy az egyre anyagiasabb, felszínesebb nyugati kirakatvilágunkban, ahol az emberek zöme csak saját tükörképére és a tükörben megjelenő képekre kíváncsi, egyre többen akadnak olyanok, akik a kulisszák, azaz a tükör mögé is belesnének.
Fotók: Diamondway Buddhism
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. novemberi lapszámában jelent meg.
